Szemet gyönyörködtető erdélyi tájon járunk. Fenyőkkel borított bércek között terül el a Bélesi-tó, amelyre a hídnak épülnie kell, s amelynek közepén, egy mesterséges szigeten ott várja a versenyzőket a busás jutalom. Augusztus 11-én indul A híd, melyben 14 egymástól teljesen különböző embernek közösen kell megépítenie egy 250 méteres hidat a vadregényes tóra. Ráadásul mindezt modern technológia és profi eszközök nélkül, deszkák, farönkök és ósdi kézi szerszámok segítségével. A fődíj 30 millió forint, amelyhez csakis közösen juthatnak el, de a végén egyetlen győztes kaparinthatja meg a pénzt. A kőkemény fizikai és mentális munkát ráadásul egy titokzatos játékmester is befolyásolja dramaturgiai csavarokkal és váratlan feladatokkal. 

Amit talán kevesen tudnak, hogy ez a tó valójában egy hatalmas mesterséges víztározó, amelyet a 70-es években létesítettek az egykori Jósikafalva nevű település helyén. Aszályos időben az elsüllyesztett templom tornya kilátszik a vízből, amely kifejezetten melankolikus látvány. Mi több, ezen a vidéken ölték meg az egyik márciusi ifjat, Vasvári Pált, sírja a szóbeszéd szerint valahol a tó fenekén lehet. Ennek tudatában az ember már akaratlanul is zordabbnak és komorabbnak látja ugyanazt a panorámát. Valahogy hasonlóan éreztem magam A híd első három részének befejezése után. Első blikkre minden valóban impozáns és kifejezetten izgalmas, ám minden egyes nézéssel töltött perccel egyre lelombozottabb lettem.

Az első epizód elején a megérkező szereplőknek még fogalmuk sincs arról, mi lesz pontosan a feladatuk, azt azonban tudják, hogy mit nyerhetnek a legvégén. Azonnal elindul a mentális játszma, mindenki igyekszik felmérni a többieket, ki taktikusan, ki egyenesen. A megismerkedés fázisa mindig remek és érdekfeszítő helyzet, a szereplőkkel együtt próbálunk mi is eligazodni a többieken, felmérni, ki milyen személyiség.

Fotó: The Orbital Strangers Project

Kifejezetten jól áll a dolognak, hogy nincs hivatalos bemutatkozás, nincs műsorvezetői moderálás, teljesen magukra vannak hagyva. Azonban a műsor készítői rögtön az elején egyértelművé teszik, kik is itt a főhősök. Teljesen aránytalanul kapnak bizonyos szereplők több, míg mások jóval kevesebb képernyőidőt. Míg egyeseknek megismerjük a motivációit, másoknak a nevét is igen nehéz feladat megjegyezni, jelenlétükről többnyire nyugodtan meg is feledkezhetünk. Persze a későbbiekben ez még fordulatot vehet, ám egy hét részes széria első három részének megtekintése után ez meglehetősen fejnehéznek tűnik.

A játékosok életkora és szakmája sokféle és nagyon eltérő. Van köztük ipari formatervező, fizikus, profi sportoló, hokiedző és asszisztens is. Ami azonban közös bennük, hogy a hídépítéshez mindannyiuk képességei jól hasznosíthatóak, hiszen fizikai erő, mérnöki tudás és a csapat koordinációja egyaránt elengedhetetlen eleme a folyamatnak. Azonban nem csak civilek alkotják a mezőnyt, vannak színészek és influenszerek is a csapatban, ami meglehetősen furcsa helyzetet teremt.

Persze műsorkészítői szempontból kézenfekvő és szükséges döntés olyan szereplőket castingolni, akik érdekesek, jól beszélnek, értenek a drámához és szeretnek a kamerák előtt létezni, A híd készítői azonban túlzottan csak rájuk építettek. Szinte minden esemény hozzájuk kapcsolódik: ők mennek titkos küldetésre, ők szőnek titkos terveket, ők generálnak konfliktusokat, nekik vannak féltve őrzött titkaik, ők mondanaka kamerába drámai punchline-okat. 

A hídépítésről és a játék céljáról sokszor elcsúszik a fókusz, helyette az egyre sűrűbben jelentkező balhék veszik át a szerepet. Ugyan megvannak a szórakoztató és feszült részek ezekben a szekvenciákban, összességében az emberben mégis a hiányérzet marad ott erősebben.

Az aránytévesztések fő okozója a szerkesztői döntések mellett a szűkös idő. A hídépítésre három hetet kapnak, az első három epizód nagyjából az első hét eseményeit mutatja be. Ilyen kevés idő alatt nem tudnak organikusan kialakulni azok az emberi kapcsolatok, amelyek később a drámai feszültséget létrehozhatnák. Már rögtön az első nap után hazaküldenek versenyzőket, míg más négy nap után arról beszél, hogy mennyire nehéz a honvággyal mit kezdenie. Természetesen nem szeretném senki érzéseit elbagatellizálni, azonban mélyen együttérezni sem könnyű ilyenkor. 

Az egész show feszesen pörög, amely olykor javára is válik, ám kizárja annak a lehetőségét, hogy külső beavatkozás nélkül is megtörténjenek erős szituációk. Márpedig egy reality esetében a fő vízválasztó vonal, hogy a közösség dinamikájából adódó történések és a hitelesség megfelelő egyensúlyban vannak-e. Érezhetően sok ráhatás és szkriptelt elem került be, komoly színészi feladat elé állítva hőseinket. Ezt nem túl meglepő módon a színészek tudják a legjobban megoldani, ennél fogva pedig világossá válik, miért ők állnak a középpontban. 

Fotó: The Orbital Strangers Project 

A teljes műsorra jellemző az indokolatlan túldramatizálás. Papírízű mondatok, folyamatosan szóló jellegtelen aláfestő zene, lassított képekben kamerába meredések. Persze nem volt könnyű dolga a készítőknek, hiszen a műsor egyhelyen játszódik, rövid idő alatt és nagyrészt munkával telik az idő, mégis nagy kár, hogy ennyire elnagyolt ecsetvonásokkal igyekeztek megfesteni a sztorit. Ennek legfőbb megtestesítője maga a játékmester, azaz Magyarósi Csaba népszerű youtuber, aki az eddigiek alapján totálisan indokolatlanul van benne ebben az egészben. Közvetlen módon nem érintkezik a szereplőkkel, csupán üzeneteket hagy nekik, amelyekről egy jelzőpisztoly elsütésével értesíti a versenyzőket. 

Sokkal izgalmasabbnak tűnik egy olyan verziót elképzelni, ahol a játékot befolyásoló bábmester anonim marad. Rejtélyesebb és jelentősen drámaibb hatása lett volna a személyhez nem köthető, semmiből felbukkanó vörös fényeknek és titokzatosan megjelenő üzeneteknek. Ehhez képest a Magyarósiról bejátszott közelképek, ahogyan távolról figyeli a tavat vagy ahogyan nagy lendülettel egy késsel beleállítja a játékosoknak szánt üzenetét egy deszkába, egyszerűen komolyanvehetetlenek. 

Más kérdés, hogy marketing szempontból bizonyára jól jött a neve és a közel négyszázezres követőbázisa, ami teljesen érthető is. Ráadásul Magyarósi kifejezetten rokonszenves és szerethető alakja a magyar online nyilvánosságnak, pont emiatt nagy kár, hogy nem sikerült releváns funkciót találni a számára.

Fotó: The Orbital Strangers Project

Ezzel együtt (vagy inkább ennek ellenére) A híd egyáltalán nem nevezhető rossz műsornak. A hídépítés sanyarú és kemény küzdelmét rendkívül izgalmas nézni, a folyamatos tervezést, újratervezést és harcot az elemekkel és egymással. Valóban óriási kihívással szembesülnek, a tervezőasztal fölött egyre kétségbeesettebb arcokat és a hatalmas rönköket kivörösödve, izzadtan cipelő embereket nézni elemi szinten vált ki a nézőből együttérzést. Minden kudarcot átérzünk és minden apró sikert szinte eufórikus örömmel fogadunk mi is.

A szereplőkben ott rejlik a potenciál, és amikor végre lehetőséget kapnak mások is arra, hogy felfedjenek magukból dolgokat, azok rendszerint árnyalt és emberi tulajdonságok. A tóparti fakunyhóban összezárva a napról napra fáradtabb és feszültebb játékosok egyre sötétebb oldala kerül a felszínre, egyre gyakrabban érezhetjük azt, hogy itt a szemünkben bárkiből gazember válhat. A játék során nem egyszer súlyos morális dilemma elé állítják őket, ezek során pedig nem feltétlenül a legtisztességesebbek érvényesülnek. A műsor szerkesztői nagyon okosan nem is próbáltak erkölcsi tanulságot vagy pozitív üzenetet beleerőltetni az adásokba – legalábbis az első három részben. Ahogyan az életben, úgy itt is az nyer, aki képes alkalmazkodni. 

A műsor egyik legizgalmasabb tulajdonsága, hogy a modern társadalomban létező és tevékenykedő emberek arra kényszerülnek, egy archaikus hierarchiába rendeződjenek. Az egyik nő már a műsor elején dühösen és dacosan fogadja, hogy a konyhába osztják be dolgozni, hogy az ételről és mosogatásról gondoskodjon. Rendkívül izgalmas figyelni, hogyan próbálják összeegyeztetni a saját hozott értékrendjüket a feladat nyújtotta elvárásokkal. A csoportdinamika messze legizgalmasabb felvetése, hogy ezek milyen önfeladással és változással járnak. A casting pedig kellően profi és átgondolt volt ahhoz, hogy ezek ne felületes vagy nevetséges helyzeteket szüljenek, így jóval intelligensebb (egyúttal ravaszabb) emberi magatartás jellemzi a műsort, mint a hasonló hazai realityket.

A híd többnyire tisztességesen megcsinált műsor, amely idehaza kiemelkedik a mezőnyéből. Túlírtsága és megrendezettsége ugyan gyakran túlmegy azon a határon, amit még műfaji sajátosságnak lehetne felírni és számos megkérdőjelezhető eleme van, ezzel együtt érdekfeszítő és könnyen fogyasztható műsor, amely bizonyára sokakat fog a képernyő elé szegezni az elkövetkező hetekben. Bízunk benne, hogy a maradék négy részben ezek a pozitív elemek erősödnek fel egyre jobban és okoz pár meglepetést még a folytatás. Ahogy abban is, hogy ez csak a kezdet, és a jövőben A híd által jól lefektetett alapokon egyre több és egyre színvonalasabb hazai műsort láthatunk majd az HBO és a többi streamingóriás kínálatában. Ránk fér.