A sokszorosan újrahasznosított film franchise-ok korát éljük, amikor már tényleg minden valami másolatának a másolata. Hollywood kreatív csődje kielégíthetetlen termelési és pénzcsinálási ambíciókkal egyesül, így senki nem menekülhet meg a sequel, prequel, spin-off vagy ki tudja milyen egyéb jelzőkkel ellátott univerzum-bővítéstől. Főleg nem Harrison Ford, elvégre, az elmúlt negyven év egyik legfontosabb filmsztárjáról van szó, aki felváltva hódította meg a világot (és a jegypénztárakat) az Ezeréves sólyom kapitányaként és vakmerő kalandokba keveredő régészprofesszorként. Miután Han Solót már 2015-ben viszontláthattuk a hetedik Star Wars-filmben, borítékolható volt, hogy előbb-utóbb Henry Jones professzorként is visszatér még egy körre, már csak azért is, mert 2012-ben a Disney megszerezte a Lucasfilmet, ezáltal pedig az összes szükséges szerzői jogot is, ami a folytatáshoz kellett. 

A rajongók által igencsak kudarcosnak tartott Star Wars-folytatásokat vezénylő Kathleen Kennedy cégelnök/producer szinte totális autoritása alá vette az új Indy-filmet is, és a zökkenőmentesnek aligha nevezhető előkészítés – számos írócsere és kreatív konfliktus, COVID – után kapott zöld utat. Most először sem a karaktert megálmodó George Lucas, sem az eddigi filmeket rendező Steven Spielberg nem vállalt aktív alkotói szerepet, a munkálatokat James Mangold rendező (Logan – Farkas, Az aszfalt királyai) vezényelte le. 2021 júniusa és 2022 februárja között forgatták nem kevesebb, mint 295 millió amerikai dollárból (több, mint 100 milliárd! forint), amellyel nemcsak a legdrágább Indiana Jones-film lett, de az egyik legdrágább, amit valaha készítettek. Az alkotást az idei cannes-i filmfesztiválon mutatták be óriási ünneplés és tapsvihar közepette, hogy aztán napvilágot lássanak a meglehetősen lelombozó kritikák. 

Sokakkal együtt reménykedtem, hogy az olvasottak ellenére pozitív csalódást okoz majd a film, azonban a nagy varázslat elmaradt, még ha voltak is örömteli pillanatok. A sors tárcsája többnyire erőtlen, elnyújtott és csak nyomokban képes megidézni elődei hangulatát és világát. Ugyan nem láthatjuk át teljesen egy gigantikus stúdiórendszer működését, így nehezen is okolható egy ember a kudarcért, mégis sokadszorra lett fiaskó egy Kathleen Kennedyhez szorosan kötődő, elképzelhetetlenül drága projektből (pl. Star Wars sequel-trilógia, Book of Boba Fett, Obi Wan Kenobi). Némi kárörömmel és jóval több csalódottsággal szemlélhetjük tehát tovább, ahogy ő és a hozzá hasonló stúdiófejesek generációjuk legszebb és legfontosabb filmélményeit megannyi sikertelen, középszerű és fölösleges toldással amortizálják. Mindezek ellenére, amikor a mozivásznon gyermekkori hősünk még mindig él és virul, Fiatalúr kezében újra táncol az ostor és újra megszólal John Williams legendás főtémája, az ember nem tud nem boldogan, akár elérzékenyülten mosolyogni. Ez az egy szerencséje van még a Disney-nek.

A történet nyitánya rögtön a klasszikus trilógiát idézi meg, hiszen egy flashback-kel indul útjára a kaland. A második világháború végóráiban járunk, a német katonának beöltözött Indy egy szicíliai kastélyból próbál kimenteni egy különleges műtárgyat, egészen pontosan Arkhimédész tárcsáját, amely egyesek szerint kivételes képességekkel rendelkezik, ugyanis képes a birtokosát visszarepíteni az időben. Természetesen nem ő az egyetlen aspiráns a műtárgy begyűjtésére, a gonosz náci professzor, Jürgen Völler (Mads Mikkelsen) is az eszközre feni a fogát.

Így aztán rögtön az első fél órában kapunk egy olyan akciószekvenciát, amely folyamatosan idézi meg a régebbi filmeket, különösen az Utolsó kereszteslovagot: szicíliai náci sasfészek, vonatos üldözés, német katonának öltözött Indiana Jones és az ebből fakadó humoros gegek, ismerős ugye? A flashback-jelenethez Harrison Ford és Mads Mikkelsen arcát digitálisan megfiatalították, és ugyan az eredmény jóval színvonalasabb lett, mint a hasonló technológia amatőr használata miatt hírhedtté vált Az ír, a hatása ugyanolyan elidegenítő. Leginkább bizarr benyomást kelt a nézőben: mintha a Tintin kalandjai egyik animációs hőse véletlenül egy élőszereplős univerzumba keveredett volna. A szekvencia kimerítően hosszú, a cselekmény szempontjából csupán egy-két lényeges információt tartalmaz, és még a valódi történet elindulása előtt elsüt szinte minden elképzelhető fan service-t.

A nyitányt követően a hatvanas évek végére ugrunk előre az időben, ahol az agg és megfáradt Jones professzor egyedül él New York-i lakásában és unottan lötyböli a viszkit a reggeli kávéjába, miközben a szomszédban a hippik maximum hangerőn bömböltetik a Beatles- és David Bowie-slágereket. A Kristálykoponya királysága végén látott boldog lezárás a múlté, Fiatalúr magányosan tengeti napjait és még az egyetemen is nyugdíjazzák. Az utcán polgárjogi tüntetések és a holdraszállást ünneplő felvonulások zajlanak, új idők szele fúj, amelyben a letűnt korok nagy alakjai kapaszkodó nélkül maradtak. A régész, aki a múltat tanulmányozza és annak kutatásában talál örömet, a modernitásban magányosan bolyong. A helyét nem találó Indiana Jones-t nézni érzelmileg felkavaró, már csak azért is, mert az emberben akarva-akaratlan megfogalmazódik a gondolat: nem csupán a legendás hős öregedett meg végleg, hanem az őt alakító csodálatos színész is. 

A film képes konzerválni az időt, így a legendás hősök a fejünkben örökké élnek, eszünkbe sem jut azt feltételezni, hogy egyszer majd nem lesznek. Hiszen ő Indiana Jones, az ember, akiről ugyanaz a kép él a fejünkben nyolc, tizennyolc és negyven évesen is. Az apja is következetesen Fiatalúrnak hívta, ő nem öregedhet meg. És mégis, ahogyan elgyötörten és magányosan figyeljük őt, önkéntelenül is belénk nyilal a kijózanító felismerés, semmi sem örök. Lehetett volna akár a film központi témája is az idő kíméletlen működése – a múlandósággal való szembesülés és a magány természetének komplex témái, összeházasítva a kalandfilm adta lehetőségekkel. 

Sajnos nem sokáig időzhetünk el ezen a karakterközpontú etűdön, ugyanis újra felbukkannak a nácik, élükön az immár „jó útra tért” és az amerikai kormánynak dolgozó Völlerrel, hogy végre megkaparintsák Arkhimédész tárcsáját és megváltoztassák a történelem menetét. Indy azonban nem marad magára a bajban, keresztlánya, a Phoebe Waller-Bridge (Fleabag) által alakított Helena is mellé szegődik, hogy egy kontinenseken átívelő, nagyszabású hajszába kezdjenek a műkincs megszerzéséért és a világ megmentéséért. Hozzájuk szegődik még egy marokkói utcagyerek is, csak hogy a Végzet templomában Ke Huy Kwan által megformált Picurért rajongók is kapjanak egy potenciális új kedvencet. 

A történet egyáltalán nem hangzik rosszul, a szereplőgárda egyenesen kiváló és a rendezői székben is szemlátomást az egyik legalkalmasabb ember ült. James Mangold nevéhez fűződik minden idők egyik legjobb szuperhősfilmje, a Logan – Farkas, amely szintén egy kiöregedett hős utolsó nagy kalandját meséli el remek érzelmi mélységgel, feszült, dinamikus akciójelenetekkel, a műfaj eszközeit eredeti módon felhasználva, tiszteletteljesen és érzelmesen lezárva egy legendás karakter történetét. Itt is pontosan ugyanezt kellett volna véghez vinnie, ám mindez szinte teljes mértékben hiányzik a Sors tárcsájából. Mangold mintha végig Steven Spielberget próbálta volna utánozni, azonban belőle nem véletlenül van egy: a külsőségek megidézik ugyan a mester filmjeit, de mind a dinamika, mind a játékosság hiányzik a rendezésből.

Sem a set design, sem az egzotikus helyszínek nem emlékezetesek vagy kiemelkedően látványosak, hiába járjuk be Tangertől Szicíliáig az egész mediterrán délt. Márpedig az Indiana Jones-filmekben mindig is kiemelten fontos szerepe volt a helyszínek atmoszférateremtő erejének és azok egyedi megjelenítésének. Ki ne emlékezne az esőerdei barlangra, a velencei motorcsónakos hajszára vagy az indiai sötét templomra a korábbi filmekből? Még a sokat szidalmazott negyedik rész dél-amerikai helyszínei is sokkal autentikusabbak és hangulatosabbak annál, mint amit itt kapunk. 

A totális hangulattalanságon csakis Harrison Ford és Waller-Bridge duója segít, ám mozgásterük sok szempontból szűkös. Kettejük közös története, múltbeli viszonyuk meglehetősen kacifántosan és szerkezetileg összekuszálva tárul elénk, Helena viselkedése és motivációi pedig következetlenül váltakoznak a cselekmény előrehaladtával, amolyan automata időzítéssel. A karakterfejlődést nem a történet hozza létre, hanem pusztán megtörténnek a fokozatai a film azon pontjain, ahol ezeknek általában meg kell történni. Mindezt tovább súlyosbítja, hogy az elképzelhető legkézenfekvőbb kalandfilmes dramaturgiával zajlik le a film kétharmada: Indy és csapata rátalálnak valamire, utoléri őket Völler és pribékjeiből álló csapata, foglyul ejtik őket, kiszabadulnak, továbbállnak, majd mindez újra megtörténik a következő helyszínen. 

Ahogyan már szó volt róla, a film elején remekül feldobott öreg Indiana vs. új világ téma szintén a háttérben marad, Harrison Ford mégis sziporkázik, korántsem csak a boldog nosztalgia teszi élvezetessé a jelenlétét. Ford önironikus, életteli és őszinte játéka teszi a filmet kicsit is élvezetessé: képes megidézni a karakter múltbéli temperamentumát és viselkedését, de rá is terít egy melankolikus, mélyebb réteget. A fedora kalapot ezúttal is szívvel-lélekkel tűzi a fejébe, ötödjére is teljes erőbedobással jeleníti meg és lakja be a karaktert. Phoebe Waller-Bridge minden jelenetében szinte sugározza az alázatot Ford irányába. Szórakoztatóan formálja meg a fiatal kalandor-mentoráltat, ám nem sok lehetőséget kap arra, hogy különösebben kibontakoztassa és a rajongók széles tömege számára új főhőssé tegye Helena figuráját. 

A szereplőgárda további tagjairól nehezebb bármit mondani. Mads Mikkelsen kisujjból kirázza a szerepét, elvégre volt ő már James Bond-, Marvel-és Harry Potter-főgonosz, ám egy hozzá fogható, kivételes drámai színész számára fájdalmasan egydimenziós és üres szerepet kell megtöltenie tartalommal, ezáltal ez csak a felszínen sikerül. Pedig a náciból lett CIA kollaboráns izgalmas színt és komoly kritikai élt is hozhatott volna a filmbe, ám ezzel sem kezdtek az írók semmit. 

A mellékszereplők jelentős része szintén teljesen érdektelen: a marokkói utcakölyök Teddy (Ethann Isidore) hiába próbálja csibészséggel és humorral színesíteni a filmet, leginkább csak simán idegesítő a viselkedése, Völler nácijai pedig érthetetlenül sok játékidőt kapnak annak ellenére, hogy mindig ugyanazt az egy-két dolgot csinálják. Akad pár szívmelengető cameo is a klasszikus filmek szereplőivel, akiket természetesen örömmel lát újra az ember, mintha csak rég nem látott barátokat üdvözölne, de azáltal, hogy semmilyen befolyással nincsenek a cselekményre, zavaróan kiütközik, hogy tényleg csak a mutatóba hozták vissza őket – még Antonio Banderas is benne van ebben a filmben, de ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, mégis miért. 

Pontosan ezek a kötelező jelleggel kipipált pontok teszik a Sors tárcsáját steril és felületes filmmé, amelyből árad a Disney profitorientált szemléletmódja. Fájóan hiányzik a gondosság, a történet-központúság, az alapanyag elmélyült, bátor újragondolása. Még John Williams mindig nagyszerű filmzenéje is valahogy erőtlenebbül szól, nagyrészt az eddigi filmekből tevődnek össze témái. Mindez persze nem jelenti, hogy a film nézhetetlen, az iparosmunkát tisztességgel elvégzi, mi több, vannak kiemelkedő pillanatai is: az akciójelenetek, különösen az üldözések kiváló dinamikával zajlanak, kreatívak, jól követhetőek és látványosak. A New York-i metróban lóháton vágtató Indiana Jones látványa üdítő és szórakoztató etűd, a Tanger szűk utcáiban lezajló autósüldözés pedig a széria egyik legjobban megkoreografált akciójelenete. Ám ezek a felvillanások nem töltik ki a meglehetősen nagy hiányérzetet. Az Indiana Jones-filmek a humor, a feszültség, a misztikum, az egzotikum és a humánum alapjára épültek, ezek megfelelő ütemben történő adagolása és mélyítése tette az egyszerű kalandfilmeknél többé, emlékezetessé. És a film utolsó harmadában ez mintha eszébe jutott volna az íróknak.

Történik ugyanis valami, ami szokatlanul bátran emeli be a realitáson túli dimenziót a filmbe: a címben szereplő tárcsa által előtérbe kerül az idő természete, annak minden irracionalitásával. Indiana Jones régészprofesszor számára, aki a múltat kutatja, abban találja meg az örömét és a helyét, mindennél különlegesebb lehetőség kínálkozik fel: a múltban maradhat, végleg a történelem végtelenjében elmerülve. A saját világát egyre nehezebben értő ember az imádott letűnt korra cserélheti sajátját. S még ennél is izgalmasabb a történettől elvonatkoztatva szemlélni ezt a helyzetet.

Ha Indiana Jones-ra, mint popkulturális ikonra gondolunk – márpedig vitán felül az – az öröklét feltétele, hogy a róla szóló történetek nem válnak végessé és bármeddig bővíthetőek, hiszen ettől legenda a legenda. Ám pontosan azáltal, hogy újra leporolták a karaktert és a sérthetetlen hőst egy élete utolsó szakaszában lévő öregemberként ábrázolták, magát a mítoszt rombolják. A film tehát tágabb értelemben pontosan az elmúlás hírnökévé válik és alkotóit ugyanazon dilemma elé állítja, mint Indy-t a tárcsa nyújtotta lehetőség. Vagy életben tartják a legendát és nem mesélik tovább a történetet, vagy visszahozzák őt a halandók közé. Nem létezik jó és rossz döntés ebben a helyzetben, mindenesetre izgalmas kérdés, hogyan élnek tovább bennünk kedvenc történeteink hősei.

Az Indiana Jones és a sors tárcsája sokáig egy könnyen felejthető és az elődeihez képest jóval sótlanabb és unalmasabb film. Ritmusa akadozik, története a kalandfilm alapvető eszközeiből és kliséiből áll össze, a különleges műkincs funkciója a történetben bonyolultan van felvezetve, új szereplőihez való viszonya többnyire érdektelen, az egész Indy-esszencia kevéssé járja be a vásznat. A végjáték azonban menti a menthetőt, ahogyan Harrison Ford virulens és boldog alakítása is, amely ugyan egy nyolcvan éves ember esetében kicsit talán fáradtabb, picit nehézkesebb, de mégis: ugyanaz a forrófejű, nagyszájú, érzékeny és tiszta lelkű Fiatalúr maradt, akit mindannyian a szívünkbe zártunk. Indiana Jones a filmtörténet egyik legemblematikusabb hőse marad és a nap végén csakis ez számít.