A film egy zárt ajtó elől indul Hollywoodban. Az ittas Sara az ajtó előtt toporzékol, könyörög, hogy engedje őt vissza a vőlegénye, vagy legalább a cuccait adja vissza. De semmi válasz. Elidőzünk vele, végignézzük ahogy pisil egyet, vár. A kamera szenvtelenül figyeli az eseményeket, majd útitársául szegődik a lelki szabadesést átélő lánynak.
Finoman követjük, ahogy másnaposan botorkál a hepehupás hollywoodi utcákon, maga sem tudja hova, a külvárosban elköt egy kocsit, és elindul bele a semmibe, a sivatagba. A helyszínek közötti erős tematikai kontraszttól az alkotás kap egy filmes coming of age jelleget, és erre a feszültségre a vetítés utáni beszélgetésben a rendező, Michal Chmielewski rá is mutatott: “Ütköztettük a láthatósággal járó hírnevet a láthatatlanság élményével, illetve a várost és az üres sivatagot.”
A sivatag kihalt tereit benépesítik a társadalomból kizuhant, magányos és elveszett, mégis csodálatosan furcsa figurák, a film nagyon is valóságosnak tűnő látképet nyújt az amerikai senki földjéről. Ez annak köszönhető, hogy rendhagyó módon, a dokumentum- és a fikciós filmek technikáját vegyítve készült.
Lena Górától megtudtuk, hogy ráhangolódás gyanánt már forgatás előtt a sivagatban élt pár hetet egy kocsiban, a felvételhez pedig az autóba rejtett kamerát használtak. A színésznő különböző feladatokat kapott, és azokat követve lépett interakcióba az arra járó civilekkel. Chmielewski elárulta, hogy az egyik legnagyobb rendezői kihívás ezeknek a különböző világoknak az összesimítása volt. A filmből szerencsére az érződik ki, hogy ezt az akadályt leküzdötték, és ez nagyban Lena Góra elragadóan őszinte és bátor, sebezhető játékának köszönhető. Gátlástalanul, óriási szívvel formálja meg ezt az elveszett, mégis elképesztően erős túlélési ösztön által hajtott lányt.
A film egyik legnagyobb erénye és a legizgalmasabb aspektusa Sara alakja és a női felnövéstörténet, ami a középpontban áll. Szerelmi bánatban tapicskoló, kiszolgáltatott, gyakran szánalomra méltó alak, sokszor zabolátlan és infantilis. Egy végtelenül emberi alaphelyzet. Az ilyen állapotú ember néha nagyon irritáló, nem szép látvány. Megvetjük magunkat, vagy sajnáljuk a másikat, amikor ilyen élethelyzetben van. Ez a film azonban pont ezt az előítéletet kezdi el lebontani. A lány gyerekes lelkülete ugyanis szilajsággal, bátorsággal és kíváncsisággal is együtt jár. Többször bekomponálja a főszereplőt gyerekek közé, kezével a szájában alszik, hajába talált kislányos csatot tűz.
Útja során a jófajta ösztönössége segíti őt, és vezeti át az idealizált múltbéli álomvilágból, ahol a vőlegénye múzsájaként definiálja magát, a valóságba, ahol mint egy darab szemét el van dobva, egyedül van és semmije sincs. Csodálatos módon mégsem válik egy szomorú karakterré. Lena így fogalmazott Sararól: “Mindenkinek vannak nagyon nehéz pillanatai, hogy szomorúak leszünk-e, azon múlik, hogy hogyan reagálunk rájuk.”
Így kapaszkodik bele jó érzékkel a lopott kocsiba és fedezi fel szép lassan az azt belengő, melegnek és biztonságosnak ható aurát. A korábbi tulajdonos tárgyai, régi szerelmének felénekelt mixtape-je, ruhái lesznek a kapaszkodói. A sivatag és az autó lassan varázslatos és misztikus hellyé változik, miközben egy hiperrealista film esztétikájában maradunk.
Az emberi helyzeteket egyszerűségében ábrázolja, hosszan kitartott képekkel, megidézve a sivatag időtlenségét. Az egyedül barangoló nőt egyszerre lehet félteni, és szorítani neki, a vásznon azonban nem sok expliciten drámai dolog zajlik, szinte minden a néző fejében és lelkében jön létre, ami nagyon nagyvonalú és vagány rendezői gesztus.
Az egyik legerősebb pillanat, amikor az út legmélyebb, legelkeserítőbb pontján hagyja, hogy a kameraképből kiguroljon a kocsi, hosszú másodpercekig csak a sivatagot bámuljuk, és csak remélni tudjuk, ugye nem ez lesz a vége?
A finom tempójú, szenvtelen attitűdű ábrázolás - a tartalmasabb roadmovie-kra jellemző módon - egy filozofikus művet eredményez. A szabadság egy új fogalmát hozza el, ami a magány nyomasztó melankóliáját nem eltagadja, hanem teljes mértékben magába olvasztja, és életigenléssé alakítja. Ez egy kulcsjelentben tetőzik, ahol megjelenik a cameózó Chris Hanley, aki, mivel csak az orra hegye látszódik ki a homokfogó sivatagi outfitjéből, s épp a láthatatlan házához igyekszik (ami egyébként valóban létezik és valóban Chris Hanley háza), egészen furcsa vegyületét adja a misztikusnak és profánnak. Ő mondja ki a filmet összefogó alapgondolatot: “Senki sincs igazán együtt ebben az életben, csak a magány különböző szintjei vannak”. A film az erőteljes auráját az markáns színészválasztásnak is köszönheti: jó példa erre a kocsi tulajdonosát alakító John Hawkes karizmatikus alakja, akinek már egy szemránc rezzenése önmagában történetmesélő jelentéssel bír.
Az is szimpatikus a filmben, hogy bár elhangzanak a tanulságot sűrítve átadó tételmondatok, ennek ellenére nem csúszik bele a nagy világmegváltás csapdájába, továbbá úgy tud pozitív végkicsengést tud adni a történetnek, hogy közben az emberi kapcsolatteremtés természetére fókuszál, annak lehetetlenségét domborítja ki. Sara alakján keresztül azt a nehezen megragadható ellentmondást ábrázolja, ahogy a nagy akarás közepette folyton elvétjük a kapcsolódást, illúziókat kergetve nem látjuk be a tényt, hogy igazából egyedül vagyunk. Ugyanakkor azt is állítja, tovább mélyítve az ellentmondást, hogy életünk során sokszor kizárólag az embertársaink azok, akik segítenek túlélni.
A rendezővel és a főszereplőnő elmondta, hogy a film kettejük gyümölcsöző találkozásából született meg. Külön-külön is sokat utaztak egyedül, saját élményeiket felhasználva együtt írták a forgatókönyvet, legfőbb inspirációs forrásnak pedig, a “filmet belengő szellemként”, a tehetséges és radikális Connie Converse alakját tartják. A női Bob Dylanként is emlegetett dalszerző, énekesnő az 50-es években New Yorkban tevékenykedett, aztán 1974-ben egyik napról a másikra összepakolt, és örökre eltűnt.
Így nem meglepő, hogy a film zeneisége nagyon domináns, a kamerához hasonlóan a zene is útitárssá válik a sivatagi bolyongás közben. A zeneszerző Teoniki Rożynek egy egészen speciális módon idézte meg Connie szellemét: az éneksávokat leválasztotta a zenei alapról, majd az énekesnő hangját manipulálva hozta létre a kísérteties, másvilági hangulatot.
Van abban valami nagyon beszédes, ahogy az egy önmagát megvalósító férfi csukott ajtajától a szél által dobált ördögszekérként a semmiben elvesző nő képében megjelenik egy izgalmas folytonosság. Connie Converse és a filmbéli Sara történetén keresztül szimbolikusan betekintést nyerünk a női alkotók szívós küzdelmébe, vad és radikális útkeresési taktikáiba. Különösen szép ez Lena Góra rendhagyó díjának fényében, amit a punkos és lázadó attitűdjéért kapott a lengyel Tofifest filmfesztiválon. Meg is fogalmazta az újságíróknak abbéli reményét, hogy tevékenységével remélhetőleg új utakat tud nyújtani mindenkinek, legyen az férfi vagy nő, akik a saját hangukon akarnak filmet csinálni.
Sümeghy Claudia és Topolánszky Tamás Yvan produkciós cége, a JUNO11 2019 óta működik, és olyan filmeket valósítottak meg és forgalmaztak, mint a Curtis vagy a Magasságok és mélységek. Most első ízben forgalmaznak külföldi filmet, és ennek alkalmából sajtóvetítést mellé még egy online Q&A-t is összehoztak a Roving Woman rendezőjével, Michal Chmielewskival és a főszereplővel, Lena Górával.
A JUNO11-re szerelemprojektként hivatkoztak, Sümeghy elmondta, hogy álmuk egy olyan forgalmazasi modell megvalósítása, amellyel a blockbuster stúdiófilmek és a fesztiválokon érvényesülő alkotások közti rést töltik ki. Olyan filmeket szeretnének elhozni, melyeket jó nézni, melyek megmozgatják az embert. ”A lélekemelő filmek otthonává szeretnénk válni” - tette hozzá, és a felvázolt cél eléréséhez egészen kitűnő választás volt a Roving Woman.
A JUNO11 későbbi terveiről is meséltek. További érzékeny és rétegzett külföldi alkotásokat terveznek behozni, olyanokat is, amelyek hazájukban kasszasikernek számítanak, valamint gőzerővel készülnek több magyar produkció bemutatására is: ők forgalmazzák majd Tóth Barnabás Mesterjátszma című filmjét, Lakos Nóra most forgó Véletlenül írtam egy könyvet című családi moziját, továbbá a karácsonykor érkező Csendes éjt Vilmányi Benett-tel és Molnár Piroskával.
A Roving Woman július 27-től látható a mozikban.
