L.M.: Nagyon tiszteltük a történetet, a tényt, hogy itt van egy család, amely elvesztette a szeme fényét, az egy szem fiukat. Nem akartunk nagy monológokat, nagy számokat előadni, a nagy érzelmekkel brillírozni. A munka nagy része belül zajlott le. A film nagyon diszkrét, és azt igényli a nézőtől, hogy ő is magába szálljon. Általában nem racionális módon építem fel a szerepeim. Ami megtörténik a kamera előtt, arról sokszor nincs is tudomásunk. Emlékszem, abban a jelenetben, ahol Paula elmondja a barátainak, mennyire fáj neki a fia elvesztése, amit a többiek zavartan hallgatnak, mert nem tudnak, mit kezdeni az őszinteségével, és azzal, hogy a nő először beszél erről nyíltan. Amikor megnéztem a filmet, csak akkor láttam meg egy furcsa dolgot: ösztönösen úgy viselkedtem, mint az anyám, amikor problémákkal nézett szembe az életében, és elgondolkodott. A tekintetem, a kezem mozgása, mind az ő nehéz pillanataira emlékeztettek. Nem törekedtem rá, hogy az anyámat utánozva játsszak, sosem tennék ilyet, csak később jöttem rá, miről is szól ez. A filmbéli szituáció úgy hozta, hogy az érzelem szinte magától született meg.