Feszített időszakon lehet túl, aki egy kicsit is kivette a részét Az idol munkálataiból. A produkciót még 2021 júniusában jelentették be, ekkor a rendezői székben még nem az Eufóriával világhírnévre szert tevő Sam Levinson, hanem az inkább színészként ismert, a She Dies Tomorrow című nagyjátékfilm rendezőjeként komoly kritikai sikert elérő Amy Seimetz ült. A sorozat koncepciója Abel Tesfaye (művésznevén The Weeknd) fejéből pattant ki, ő kereste fel az HBO-t és Levinsont is, az előzetes tervek és a forgatókönyv első vázlatai pedig bizakodásra adtak okot, legalábbis erről számolt be idén márciusban néhány stábtag a Rolling Stone-nak.
Az események állítólag a forgatás kezdete előtt néhány héttel kezdtek kisiklani, a forgatókönyvek kész verziói ugyanis sehogyan sem akartak időben elkészülni, emiatt a forgatásokon jelentős szerepet kapott az improvizáció. Seimetz kénytelen volt a felvételek alatt újabb és újabb variációkat adni a színészeknek a készülő jelenetekből, így véreredményben amit látunk, annak jelentős része improvizáció. A lehetetlen munkakörnyezet és a kreatív nézeteltérések miatt a fiatal rendező 2022 áprilisában kilépett a produkcióból, a hivatalos magyarázat az ilyenkor mindig használt szófordulat, a kreatív nézeteltérés volt. Tette mindezt úgy, hogy a sorozat 80 %-át eddigre már leforgatta. Helyére az addig creatorként és iróként közreműködő Levinson ugrott be, aki sokak szerint egy teljesen új irányba terelte a sorozat stílusát és történetét.
A tény, hogy lecserélődött a stáb és a színészek egy jelentős része, és hogy a wrap party után még két teljes hónapig forgattak, joggal adott okot a bizalmatlanságra. A helyzeten az sem segített, hogy The Weeknd Az idol első verzióját “túlságosan nőközpontúnak” írta le. Sokan nyugtázták szomorúan a hírt, hogy a Levinson féle verzió szinte már pornográf módon jeleníti meg az együttlétet a két főszereplő között.
Amikor aztán idén májusban az első két epizódot bemutatták Cannes-ban, már érezhető volt, hogy valóban nagy a baj. A kritikusok többsége a földbe döngölte, a legfőbb problémájuk az volt, hogy a sorozat véleményük szerint pontosan azzá vált, aminek a szatírája szeretett volna lenni. A fogadtatás a nézők körében sem lett fényesebb, sőt, olyan gyűlölethullám vonult végig az interneten, ami még egy ilyen vállaltan provokatív produkció esetében is meglepő. Az alkotók láthatóan nem különösebben zavartatják magukat a kritikai visszhang miatt, azt állítják, sejtették, hogy szélsőséges reakciókat fog kiváltani az emberekből. Na, de miről is van szó pontosan és egyáltalán, tényleg olyan szörnyű az egész, mint ahogyan mondják?
Gyűlölködő szerelmesek
A történet annyira egyszerű, hogy szinte már alibinek is lehetne nevezni. Jocelyn, a feltörekvő énekesnő (Lily-Rose Depp) a szupersztárság küszöbén áll, édesanyja halála miatt azonban két évre visszahúzódott a reflektorfényből, az első epizód kezdetén éppen a nagy visszatérését tervezi a menedzsereivel. Bár a lány már a következő slágerét próbálja, a producerek pedig egymást fúrva versengenek a kegyeiért, mégis úgy érzi, valami nincs rendben. A sztársággal járó rideg és számító környezet és a szerzői ambíciójának elnyomása arra ösztönzik, hogy egy új irányba fordítsa az életét. Így kerül a titokzatos éjszakai DJ, Tedros (The Weeknd) karjaiba. A férfi megnyit egy olyan kaput a lányban, aminek köszönhetően évek után újra képes felszabadultan alkotni, azonban a kezdeti harmónia hamar egy toxikus, zsarnoki kapcsolattá növi ki magát, amiben nem csak egymást, de a környezetükben élőket sem kímélik.
Levinsonék feltett szándéka, hogy bemutassák, hogyan működik (vagy működhet) a Los Angeles-i popipar, betekintést engednek a korrupt és kiéhezett producerek, az ájtatos lemezkiadó igazgatók, a sekélyes turnémenedzserek hétköznapjaiba. Nincs olyan, akin ne lehetne átgázolni és nincsen olyan sem, akit igazán sajnálni lehetne azért, amiért átgázolnak rajta, mert egy következő pillanatban már ő is a másik megsemmisítésére tör. Az írók ennek ellenére nem az ellélektelenedés folyamatát próbálták feltárni, ugyanis a főhősök nem esnek át igazi jellemfejlődésen. Történet helyett inkább egy benyomást próbálnak adni arról, milyen is az élet egy olyan posztmodern világban, ahol semminek sincsen valódi tartalma vagy fedezete, minden csak jól hangzó frázisok összessége, amik holnap már az ellenkezőjét jelentik annak, amit ma gondoltunk róluk.
Jocelyn és Tedros szerelmesek lesznek egymásba, legalábbis valami ilyesmit próbálnak elhitetni velünk, de sajnos Depp és Tesfaye között nem alakul ki az a kémia, ami ezt hitelesítené. Marad nekünk viszont rengeteg, már-már pornófilmes esztétikával elkészített szexjelenet, amiket izgalmasnak különösebben nem találtam, de nem is mosolyogtatott meg annyira, mint sokakat. Ahogyan Tedros egyre mélyebben ivódik bele a lány életébe (ez azt jelenti, hogy újabb és újabb BDSM jellegű kalandokat élnek meg együtt, viszont soha egy intim beszélgetés nem hangzik el közöttük), úgy fejlődik a zenéje.
A harmadik epizód elején Tedros beköltözik Jocelynhoz, hogy még több időt tudjanak munkával tölteni (és vélhetően szexelni). A férfi azonban nem egyedül érkezik a bőröndjével, elhozza magával a szektaként működő és őt vezérüknek elfogadó sleppjét. Eltévelyedett fiatal lelkek, akik valósággal isszák Tedros minden szavát. Rettenetesen tehetséges előadók mind, így a férfi nem csak a kegyelt híveiként, ügyfélként is tekint rájuk. Nem csak Jocelynt akarja újra összerakni, a menedzseltjeit is be akarja futtatni, de ami ennél is fontosabb, rajtuk keresztül a saját szexuális és művészi kiteljesedését akarja megélni. Csak a jóég tudja, hogy az írók miért tartották jó ötletnek ehhez egy vallási vezetővé tenni őt. Talán azt akarják mondani, hogy Los Angeles egy olyan zárt rendszer, ahova csak úgy tudsz belépni, ha vakon engedelmeskedsz és meghajlítod a gerinced? Vagy azt, hogy sztárokra cseréltük az isteneinket? Akarnak egyáltalán bármit azon túl, hogy vagánynak gondolták? Az első évad végére sem jutunk közelebb a válaszhoz.
The Weeknd és a sötét oldal
Tedros szerepe egy szuggesztív, egyszerre vonzó és félelmetes, erős és gyengéd, megbízható és hazug, lenyűgöző és megvetendő férfit követelt volna meg. Tesfaye sajnos nem rendelkezik annyi karizmával, hogy a szuggesztívnek és inspirálónak szánt mondatait megtöltse kellő erővel, így azok üresen csengenek, a tekintete nem árul el többet a gondolatairól, ordibálásai és csapkodásai inkább tűnnek hisztinek, mint félelemkeltő agressziónak. Mentségére szóljon, a karaktert nem magának írta, Levinson állt elő az ötlettel, hogy mi lenne, ha ő játszaná el, és milyen rosszul tette.
A karizma hiánya miatt nem működik a sorozat egyik központi drámája, nem érti az ember, miért tesz meg neki bárki is bármit, miért reszketnek az idegtől, ha rájuk néz, miért mennek vissza hozzá azután, hogy sokkolóval kínozta őket? Ez az igazi probléma, és nem a szájbarágós párbeszédek, a politikai inkorrektség, az egy helyben döcögő tempó vagy az inkonzisztens tónusváltások. Mert ezek is jelen vannak, és az inkorrektségen kívül mind zavaró is, de csak ideig-óráig. Nem ezek a pillanatok temetik maguk alá Az idolt, Tesfaye kidolgozatlan szála és alakítása öli meg a dolog lényegét. Legyünk igazságosak, az utolsó epizódban aztán némileg magára talál, Tedros szétesett, züllött, kihasznált verziója már sokkal jobban áll neki, kár, hogy ekkor már késő, ráadásul idegennek és túl hirtelennek hat a változás.
A cselekmény mindössze annyiból áll, hogy Jocelyn, Tedros és a szekta tagjai egy hatalmas álomgyári házban megpróbálnak néhány új számot írni. Az íróknak be kéne avatniuk minket a felfedezés örömébe, amit egy műalkotás megteremtése jelent, és ami miatt érdemes elviselni a város mérgező légkörét. Az élmény azonban elmarad, ugyanis az alkotókat láthatóan nem különösebben érdekli a munkafolyamat bemutatása, ami már csak azért is különös, mert ha valamiről, erről aztán Tesfaye biztosan tudott volna érvényeset állítani. Elzüllött, szétdrogozott, perverz lelkek kóvályognak egymás körül, egy pillanatra azt hisszük, talán akarnak egymástól valamit, de hamar kiderül, hogy mindenki csak magával foglalkozik.
Időnként a sorozat behoz érdekes témákat. Vegyük például a szekta egyik szabályát, ami szerint mindig mindenre igent kell mondanod, ugyanis sem a jó sem pedig a rossz élményt nem tagadhatod meg magadtól. Ezt úgy kell érteni, hogyha Tedros azt mondja, vágd pofon a melletted ülőt, akkor muszáj vagy megtenni, mert a fájdalom és az erőszak is hasznos tapasztalat lehet egy következő dal írása közben. Ha teljes gondolatnak kevés is, de egy olyan merész állítás, amiből ki lehetett volna indulni. Ehhez képest egyszer beszélnek csak róla, az elmélet soha többet nem jön fel, sem szóban, sem cselekedetben.
Aztán volt egy olyan pillanat, amikor Tedrosról egy pillanatra azt hittem, hogy meleg. Titokban követi az egyik félmeztelen fiút, megijeszti, majd elkezd azzal viccelődni, hogy hogyan közösülne vele, aztán torka szakadtából nevetni kezd. Természetesen soha többet nem térünk vissza erre a helyzetre, így a dolog nem árnyalja, inkább csak összekuszálja a karaktert.
Amikor aztán négy óra után az utolsó epizódhoz érünk, még mindig abban reménykedünk, hogy a történet valami meglepő irányba fordul majd. Tulajdonképpen ez meg is történik, máshova kerül a fókusz, megkérdőjeleződik a fejünkben, ki is igazából a főgonosz, ha van egyáltalán olyan. Akár izgalmas is lehetne látni, hogy az eddig ismert viszonyok hogyan borulnak fel, de sajnos nincs eléggé megágyazva a fordulat ahhoz, hogy hihető legyen. Jól érezték, hogy valamit illene villantani a végén, de az úgy nem működik, hogy az utolsó órában csinálnak egy másik filmet, ami gondolatiságában alig kapcsolódik a korábbi részekhez. Hirtelen, elsietett, összecsapott. És hiába dolgoztak rajta rengeteget, általánosságban az egész évaddal kapcsolatban is ez az ember érzése, feldobják a labdákat, majd hagyják a földre esni őket.
Beszéljünk a jó dolgokról is!
Mert sokak véleményével ellentétben, lehet benne találni azt is. A legnyilvánvalóbb pozitívum maga Lily-Rose Depp. Fesztelensége beragyogja a képernyőt, sutácskán felvezetett karakterébe nem csak képes életet lehelni, de valóban eléri azt, hogy érdekeljen is a sorsa, a szexuálisan túlfűtött jelenetek sem képesek elvenni a fókuszt az alakításáról. Nagyszerű választás volt, ahogyan a Jocelyn titkárnőjét játszó, feltörekvő Rachel Sennott is. Ő testesíti meg a józan észt, a reakciói pont olyanok, amiket mi adnánk. Övé a leghétköznapibb karakter, de a tehetsége miatt még így is sikerül kitűnnie.
Az árnyalt alakítást nyújtó Hank Azariát is öröm végre nem gyerekfilmben látni. Meglepő, hogy ő jutott az alkotók eszébe, de tökéletes választás volt a határozott, nyájaskodó menedzser szerepére, kiváló manipulátor, nem csak Jocelynnal, de a nézővel is elhiteti, hogy fontos számára a lány élete. A kisebb mellékszerepekben felbukkanó Troye Sivan, Da'Vine Joy Randolph és a rendező életművében már kabalának számító Hari Nef is szépen hozzák a rájuk bízott feladatot, élő és lélegző emberek a képernyőn mind.
Az Emmy-díjas Rév Marcell képei bár kevésbé látványosak, mint a Malcolm & Marie vagy az Eufória snittjei, a felvételek mégis konzekvensek, a hangulat nagy százalékát ezek adják. Mint mindig, a munkája technikailag most is kifogástalan, fesztelen könnyedséggel fésüli össze a stílusokat, van itt Robert Altmanra emlékeztető, ablakokon és mindenféle tükröződő felületeken keresztül felvett jelenet, werkfilmekre jellemző, könnyednek látszó kézikamerás felvétel, western filmekből ismert plánok, a kétezres évek eleji klippek világát idéző naiv, szexuálisan túlfűtött esztétika. Ezeket a világokat nem csak külön-külön képes megjeleníteni, össze is fűzi őket, amit látunk, eklektikusságában is egységes. És akkor még nem beszéltünk a 35mm-es nyersanyag adta lehetőségekről, a szándékosan megkarcolt filmről és a nosztalgiát ébresztő harsány színekről.
És hát muszáj vagyok megemlékezni magáról a mindent összefogó kézről, Sam Levinsonról is. Szeretném leszögezni, hogy én soha nem rajongtam a munkáiért, az Eufória egyszerűen csak távol áll tőlem, a Malcolm & Marie pedig néhány jó pillanattól eltekintve egy kifejezetten unalmas és semmitmondó film volt. Az idol volt az első olyan rendezése, ami felkeltette az érdeklődésem. Tudom, hogy egy káosz volt a forgatás, tudom, hogy a dolgok egy része valószínűleg esetlegesen lett olyan, amilyen, de akkor sem tudok elmenni amellett, hogy ez az alkotó egy igazi szerző. Ebben nincs értékítélet, nem azt mondom, hogy jó vagy rossz, csak, hogy az. Jelentős összegekből (Az idol több mint 50 millió dollárba került) készíti el a megalkuvásmentes műveit, és ez kifejezetten ritka manapság.
Igen, vannak tévedései, Jocelyn történetét sem tudja igazán életre kelteni, a provokációi is sokszor üresek, a póz pedig időnként a tartalom kárára megy, de ennél sokkal fontosabb, hogy Levinsonnak vannak víziói. Egyértelműen kiderül, hogy egy egész világot próbál megteremteni. A kamerája mindenfélén elidőzik, amit érdekesnek tart, nem rohan sehova, minden sarokba benéz mielőtt továbblép, imádja hallgatni a karakterei párbeszédeit, az embernek olyan érzése van, mintha ő is velünk együtt hallgatózna. Láthatóan az elbeszélés módja izgatja az események helyett. Az időt, ahol csak tudja széttöredezi, elkezdődik egy párbeszéd a jelenben, előre ugrik a jövőbe, majd onnan vissza egy másik eseményre, egyre csak halmozza az apró töredékeket, mire megint visszatér a kiindulási jelenethez, emiatt aztán lehetetlen nem nézni, ami történik.
Látható, hogy a stílusát nem csak a filmtörténet kanonizált darabjai, hanem a trash világa is nagyban inspirálta. Levinson művészetében egyszerre van jelen Kieslowski-utalás, tévétörténelmi értelemben merész szexjelenetek, anekdoták a huszadik század legnagyobb sztárjairól, a negyedik fal lebontása, musicalesztétika, videoklip-paródia és horror. Amit csinál egyelőre nem tökéletes, talán soha nem is lesz az, de nem ez a lényeg. Amit csinál, az mindig életre kel, és a teremtményei újszerűek, úgy vannak összerakva, hogy az elemek bár felismerhetőek, de pontosan ilyet korában nem láttunk, és ez dicséretet érdemel. Érezni, hogy folyamatosan gondolkodik, nem akar olyat csinálni, amit már látott, próbálkozások sorozata minden filmje, elkényelmesedést, biztonsági játékot soha nem érezni a munkáiban.
Ami történik a sorozatban, az nem vérlázító, és bár van igazság abban, hogy időnként pont olyan üres, mint a világ, amit ábrázol, de nem lehet, hogy pont ez a lényeg? Hogy az egész csak látványosság, amit a néző dühe és undora tölt fel tartalommal? Sikerrel ugyan nem jár, de nem is csúfos kudarc. Aki nem vevő az elidegenítő hatásokra, az antipatikus karakterekre, a döcögős tempóra, aki inkább jót szeretne látni, mint különöset, az hagyja ki, semmit sem fog veszíteni vele. Aki viszont úgy érzi, van türelme egy komoly hibákkal bíró, de kísérleteti jellege miatt mégis figyelemre méltó sorozathoz, az mindenképp adjon egy esélyt Levinsonéknak.
