Idén nagyítóval kell keresni a programban a valóban szerény költségvetéssel készült, inkább a kreativitásra és a színészi játékra építő alkotásokat. A filmek nagy része szépen kivitelezett, moziforgalmazásra szánt, ismert színészek egész sorát felvonultató produkció, ami kétségtelenül vonzó a közönség számára, mégis felveti a kérdést, hol vannak az ’igazi’ függetlenek, ha már itt is kisebbségbe kerülnek. Ha pedig valóban ez lenne ma a függetlenfilm, akkor ideje lenne újragondolni e fogalmat. Talán az itt bemutatott filmek arra is jók, hogy az ember újraértékelje a látottak alapján a ’függetlenfilmről’ alkotott elképzelését és rájöjjön mennyire sokszínű a paletta, mi minden fér bele az egyre tágasabbá váló meghatározásba. Egy azonban biztos, az alkotói szabadságnak itt nem szab határt se cenzúra, de gyakran a jó ízlés sem.
|
|
A valóság különösebb a fikciónál
Savage Grace |
Itt van például Tom Kalin filmje a Savage Grace, amely egy család szennyeseit teregeti ki szépen sorban a nézőnek a több évtizedet átölelő tragikus kimenetelű cselekménysor folytán. Csodálatosan fotografált képeivel, aminél már csak az Oscar-díjas Julianne Moore játéka bámulatosabb, a film szinte kiabál a nagy vászon után. Ahogy azonban sodorják az események hőseinket és velük együtt a nézőt, hamar rájön az ember, hogy a film a forgalmazóknak igazi rémálom lehet. Bizony, ha az itteni sokat próbált fesztiválközönség is nehezen veszi be egy anya és fia közötti nyíltan ábrázolt szexualitást, főképp amikor a család meleg barátja is csatlakozik hozzájuk harmadiknak, akkor el lehet képzelni az átlagos, kikapcsolódásra vágyó mozinéző reakcióját. A legszebb a dologban az, hogy mindez megtörtént eseményeken alapul. Nos, nem hiába hirdeti a film plakátja nagy betűkkel, hogy a valóság különösebb a fikciónál.
Ez az érzése az embernek a Downloading Nancy kapcsán is, amelyben egy magát elhanyagoltnak érző feleség (Maria Bello) kezd perverz viszonyba egy férfival (Jason Patrick), hogy az végleg megszabadítsa őt a házasság szürkeségétől és ürességétől és megadja neki hosszú és fájdalmas szenvedés után a kegyelemdöfést. Johan Renck filmjében a kékes-szürkés árnyalatok dominálnak, ami még nyomasztóbbá teszi a hangulatot, nem is beszélve az extrém, a szexualitás és az erőszak közötti határt teljesen elmosó jelenetekig, amelyeket a rendező szinte elviselhetetlenségig fokoz.
Anya-fia viszony áll Chuck Palahniuk (Harcosok klubja) regényének középpontjában is, Clark Gregg vitte vászonra Choke címmel. Az idősek otthonában tengődő, egyre zavarosabb emlékezetű anya (Anjelica Huston érzékeny alakítása) és szexmániás fiának (Sam Rockwell) története nem csak fordulatokkal teli, de szintén bővelkedik a tizennyolcas karikát érdemlő jelenetekben is, és akkor még a párbeszédekről nem is beszéltem. A film 89 perc politikai és mindenféle korrektségtől mentes kikapcsolódást kínál azoknak, akik nem bánják, ha a történet írója időnként bepancsol egyet a közízlésnek. A Harcosok klubjá-hoz hasonlóan Palahniuk itt is kiütéssel győz az álszentséggel szemben, ám ehhez ezúttal egy nagyon egysíkú és inkább konzervatívnak mondható ábrázolásmód társul, ami miatt sajnos a film inkább csak jól megírt komédia, amely messze elmarad a Harcosok klubja zsenialitásától.
|
|
Időnként bepancsol egyet a közízlésnek Choke |
Ha már kiütésről van szó, akkor nem lehet kihagyni a Donkey Punch-ot, amiről most inkább nem magyaráznám el mit is jelent, nehogy lelőjem a poént, amely három angol lány idillinek induló nyaralását húzza keresztbe. Szép embereket szépen fényképezett filmje láttán nyilvánvaló, Olly Blackburn rendező is a nagyközönséget vette célba a filmmel, amely kétségtelenül nézhető, sőt izgalmasnak is mondható annak ellenére, hogy sem a karakterekben, sem a történetben nem mutat semmi különbséget a több tucat hasonló alkotástól. Az első képsortól kezdve tudjuk mi az alapfelállás és azt is, ki lesz a túlélő, és minden sejtésünk szép sorban be is igazolódik. A Donkey Punch sablonossága és kiszámíthatósága attól lesz mégis fogyasztható, hogy (bár van benne vér bőven), a rendező mégsem erre teszi a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a csoport állandóan változó dinamikájára. Nem az a lényeg, hogy egy heccből miként lesz véletlen tragédia, sokkal inkább az, miként változik a ’barátok’ egymáshoz való viszonya és mindez miként vezet még több tragédiához.
 |
| Hosszú és fájdalmas szenvedés után Downloading Nancy |
Vérbő motoros akciófilmnek ígérkezett, ám inkább gyenge viccnek mondható Larry Bishop Hell Ride-ja, amely Tarantino ajánlásával került bemutatásra, aki mellesleg a film producere is. Bishop nem csak a forgatókönyvet írta és rendezőként jegyzi a filmet, de -- biztos, ami biztos -- a főszerepet is magára osztotta, a többi szerepre pedig olyan színészeket kért fel, mint Dennis Hopper, David Carradine, vagy Michael Madsen. A nehézkes és igencsak levitézlett nehézfiúkhoz hozzáadott még több tucatnyi meztelen cicababát, hogy azért valami esztétikai élményt is nyújtson a film. Már az is nagyon gáz, ahogy ezek a korosodó, köpcös machók a motorjaikon repesztenek, miközben a szél belekap alaposan meggyérült és a hajfesték alól is kivillanó ősz fürtjeikbe, de ez még semmi a dialógusokhoz képest, amiken egyszerűen nem lehet nem röhögni. Ehhez jön még a zene, amelyben az egyik betétdal maga a főhős Pistolero (Larry Bishop) tetteit énekli meg! A film annyira naivan egyszerű, mint a főhőse, mégis van valami szórakoztató báj abban, ahogy Bishop és a többi férfi szemmel láthatóan jól mulat a motoros rosszfiút játszva a szebbnél-szebb lányok társaságában, akikre női irigység ide vagy oda, csak azt lehet mondani, hogy gyönyörűek. Ez a nyilvánvalóan kapuzárás előtti pánik szülte film olyan pillanatokat szerez a nézőnek, amiért muszáj megnézni. Ha működnének még grindhouse mozik a Hell Ride kult státuszra számíthatna abban a körben, főleg az előtte vetített Calvin Reeder rövidfilm, a The Rambler gyomorforgatóan mulattató képsoraival együtt. Míg azonban a Hell Ride csak egy gyenge, már-már paródia számba menő leszámolós film, amely kizárólag sablonokból, azoknak is az elcsépeltebb változataiból építkezik, addig a Rambler vállalja, hogy csak paródia, 12 percnyi rémségáradata nem eredeti elemekkel dolgozik, de legalább ötletesebben rakosgatja össze azokat és emiatt sokkal inkább érdemes a nézők figyelmére.
Eddig is rázós túra volt az idei, az emberi lélek sötétebb bugyraiban, pedig a polgárpukkasztó kultművész Bruce LaBruce Otto; or, Up with Dead People című filmje még csak most következik, csakúgy, mint Haneke 1997-es osztrák filmjének a Funny Games-nek az amerikai változata.
