Miért szerettél volna filmrendező lenni?

Kamaszkoromban találtam ki, hogy rendező szeretnék lenni, mert nagyon nagy hatással voltak rám a filmek. Elsősorban az újhullám nyűgözött le, Fellini volt a nagy kedvencem. Tizenéves koromban hatalmas filmrajongó lettem, elmélyedtem a filmtörténetben és azt éreztem, hogy ez a művészet legmagasabb szintje, éppen az összetettsége miatt. Arra vágytam, hogy én is ezt csináljam, hogy én is olyan élményeket tudjak adni másoknak, mint amit én a filmek hatására átélek.

Először Enyedi Ildikó osztályába jelentkeztem, az utolsó fordulóig jutottam, de nem vettek fel. Nagy csalódás volt, és tizennyolc éves fejjel ezt úgy értékeltem, hogy ezek szerint nekem nem is ezt kéne csinálnom. A képzőművészet felé fordultam, tanultam media designt, éltem Amszterdamban, ahol a Gerrit Rietveld Academie-re jártam, és a SPACE nevű holland-magyar alternatív színháznak készítettem videókat, installációkat csináltam és kiállítottam.

Úgy tűnik, ott megtaláltad a helyed. Hogy keveredtél vissza Budapestre?

Eltelt pár év és egy nehezebb időszakomban rájöttem, hogy igazából szívem mélyén filmet szeretnék csinálni. Vettem a bátorságot, hazaköltöztem, és újra jelentkeztem az SZFE-re, ahová ekkor már fel is vettek Szász János és Janisch Attila 6x6-os osztályába. Ez a pár év nagyon-nagyon fontos élmény volt. Addigra már tudtam, mit akarok, próbáltam magamba szívni a tudást, megragadni a lehetőséget, hogy rövidfilmeket készíthettünk együtt. Sok későbbi alkotótársamat is itt ismertem meg, Csizmadia Botond például, aki a Cicaverzum hangját készítette, az évfolyamtársam volt.

fotó: Molnár Judit Anna

Olyan filmrendezőnek lenni, mint ahogy gyerekkorodban gondoltad?

Most, hogy csináltam egy nagyjátékfilmet, amit játszanak a mozik, talán lassan ki merem jelenteni én is, hogy a filmrendező vagyok. Gondoltam rá, hogy nehéz, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire. Miközben csodálatos, nagyon sokat ad, egy életforma, a nagyjátékfilm-forgatás nagyon kemény dolog. Az is nehéz, hogy az ember ki van szolgáltatva a finanszírozási lehetőségeknek, bárhol a világon, mert filmet csinálni drága dolog.

Janisch Attila és Szász János, a két mestered nagyon más stílusú, hangvételű, más világban játszódó filmeket készítenek, mint te. Mi volt, ami különösen fontos volt számodra az ő tanításukból, mit hozol magaddal azokból az évekből?

Mindkettőjüknél meghatározó pont volt, hogy az ember a saját hangját találja meg, azt, ami őt érdekli. Szász Jánosnak volt egy mondása, amit számtalanszor halottunk: „Te hol vagy ebben a filmben?” Ez néha frusztráló tudott lenni, , de valójában teljesen jogos kérdés volt. Janisch Attila pedig hihetetlenül támogató, megtartó erő volt, állandó jelenléttel, akire mindig lehetett számítani. Ez nagyon sokat jelent az olyan nehéz, lelkileg megterhelő helyzetekben, mint egy forgatásra való felkészülés. Egyébként valószínűleg sokan nem gondolnák, de Attila a zsánerfilmek értő ismerője. Tartott például kurzust a suspence-ről, nagyon sokat lehetett tőle tanulni a témában.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy nem szereted a női film kifejezést.

Ez nehéz kérdés. Az lenne jó, hogyhanem női rendezőként tekintenének rám, hanem simán rendezőként. A cél, ahová el kellene jutni, hogy ne az ember nemét nézzék, amikor rendez. De talán el kell engednem, hogy problémát okozzon nekem, ha a filmjeimet női filmként értékelik.

Szeleczki Rozália és Törőcsik Fanciska a forgatáson (fotó: Glódi Balázs)

Lehet, nem is baj, hogy vannak női filmek. A női szerzői filmesek a saját életükből merítenek, a saját problémáikról beszélnek. Olyan nézőpontból készülnek ezek az alkotások, amiket egy férfi nem tudna megrendezni, hiszen ő csak külső megfigyelőként ismeri a másik nem érzéseit.

Ez igaz, talán úgy érdemes szétválasztani a kérdést, hogy női filmek vannak, de az nem jó, ha kiemeljük, hogy nő a rendező, mert a női rendező kifejezésben sokszor érzek pejoratív színt. Valószínű azért érint érzékenyen a téma, mert többen mondták nekem, hogy csak nőknek fog tetszeni a filmem, ezért különösen jól esett, amikor egy férfi mondta nekem, hogy sírt rajta a meghatottságtól. Bízom benne, hogy nem lehet ennyire különválasztani, hogy milyen film milyen nemű embernek fog tetszeni.

Engem nagyon foglalkoztat ez a téma, és sokat gondolkoztam rajta, amikor néztem a nagy kedvenceim filmjeit. Perszer voltak rám nagy hatással női rendezők által készített alkotások, Chytilovától a Százszorszépek, vagy Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmje, de sok, főleg amerikai blockbusterek esetében valid dolog, hogy férfi a főszereplő, a nő pedig csak kellékként van ott a vásznon. Ezt sokszor fájó nézni, és nagyon örülök, amikor egy férfi által rendezett filmben feltűnik egy olyan női szereplő, akivel tényleg lehet azonosulni.

A diplomafilmed, a Mióta velem jár olyan, mintha a Cicaverzum előzményfilmje lenne, mintha Törőcsik Franciska által alakított Fánit látnánk gyerekkorában. Mennyire volt ez tudatos?

Amikor megszületett a Cicaverzum ötlete, abból indultam ki, hogy egy macska kikezd egy nővel. Egy vicces szituációban jutott eszembe, amikor egy barátomnál voltam, aki mielőtt lement a boltba, azzal viccelődött, hogy elkezdte szinkronizálni a macskáját, úgy tett mintha az állat rám nyomulna majd az ő távollétében: “Szia cica, van gazdád?” -mondaná. Miután kettesben maradtam a macskával, azon járt az agyam, hogy milyen izgalmas filmek szituáció lenne egy ilyen szerelmi háromszög. Ahogy tovább gondolkoztam a történeten, kialakult a fejemben ez a főhősnő, és hogy van neki valamilyen elakadása vagy traumája a múltban, és emiatt nem tud elköteleződni, a valóságban élni, ezért menekül a macskához.

Kemény Zsófi és Szeleczki Rozália a forgatáson (fotó: Glódi Balázs)

Ezzel a történettel kerestem meg Kemény Zsófit, aki a forgatókönyvíró társam lett, együtt fejlesztettük a könyvet. Hogy pontosan mi ez a trauma, már a közös alkotói folyamat során, organikusan alakult ki. Természetesen azért jött képbe pont ez a háttértörténet, mert a destruktív apa és az ő elvesztése engem elemileg érdekel.

Ahogy a ’80-as évek zenei közege is fontos lehet neked, mert ezt az elemet is megtartottad.

Családi szálak kötöttek ehhez a közeghez, ezért otthonos nekem, és Zsófival egy az egyben emeltük át a kisfilmemből a szituációt, amit anno Fekete Ádámmal és Kungl Zsigmonddal közösen írtunk. A diplomafilmem címe, a Mióta velem jár egy részlet a Neurotic egyik számából: „Mióta velem jár, bukásra áll matekból / Mióta velem jár, kirúgták az oviból / Nem érdekli semmi, csak én és a rock and roll.” A kisfilm ötlete akkor pattant ki a fejemből, amikor a Balaton-felvidéken autóztam, és üvöltött egy régi, CD, amit a pótapukámtól kaptam, Neurotic számok voltak rajta. Ennél a számnál hirtelen azt éreztem, hogy egy egész film elevenedik meg előttem. Annyira pofátlan volt a szövege, hogy kezdenem kellett valamit vele.

Úgy képzeltem, hogy a főhős egy Pajor Tamás jellegű figura - még a megtérése előtt -, akinek van egy kicsi lánya. A kislány kapcsolatot szeretne teremteni ezzel a lehetetlen alakkal, akinek persze szintén megvan a maga igazsága, de ez mégsem működik igazán. Akkoriban nagyon nagy hatással volt rám ez a korszak, meg Xantus János Rocktérítője, akihez szintén családi szálak fűznek. Egyébként a Mióta velem jár kapcsán dolgoztam együtt először Czitrom Ádám zeneszerzővel, aki a Cicaverzum zenéjét is szerezte.

Érdekes, hogy az apa karakter az évek alatt mennyit finomodott. A Cicaverzumban Kiss Tibi egy alapvetően kedves, de link figurát játszik, míg a kisfilmben Tasnádi Bence által alakított figura sokkal elszálltabb, vadabb, és szinte megközelíthetetlen ember.

Számomra ez a két karakter ugyanaz. Ezért is érdekes, amikor kívülről kapok visszajelzést róla. Eredetileg a Mióta velem jár forgatókönyvében több olyan jelenet volt, amiben bemutatjuk az apa gondoskodó és lehengerlő oldalát, de ezek közül végül csak a cukrászdai maradt meg a költségvetés szűkössége miatt. Bár az is lehet, hogy valószínűleg akkor még jobban haragudtam rá, ezért ilyen csúnyán elbántam vele a saját filmemben, és nem került elő a jó oldala. A Cicaverzum esetében egyrészt talán már én is enyhültem és megkapta az igazságát a figura, másrészt nyilván van benne egy vágyfantázia is, hogy happy enddel végződhet egy legkevésbé sem happy endes helyzet is.

fotó: Molnár Judit Anna

Kiss Tibi szinte magát játssza a filmben, a többi szereplőt hogy választottad ki? Castingoltál? Vagy már forgatókönyv írásánál megvoltak, hogy kikre írod a karaktereket?

Rögtön tudtam, hogy Törőcsik Franciska fogja a főszereplőt játszani, és az is, hogy Patkós Marci adja a hangját a macskának. A többi szereplő Ascher Irma casting direktorral együttműködésben került kiválasztásra. Nagyon jól együtt tudtunk működni, komoly casting folyamat volt a legtöbb szerepre, de végül nagyon elégedett vagyok az összes választásunkkal.

Törőcsik Franciskával többször dolgoztatok már együtt, ráadásul jó barátnők is vagytok. Ő előbb beszállt a film munkálatiba, mint a színészek szoktak.

Általában szokott lenni néhány alkotótárs, akik már kezdettől ott vannak az ember mellett, és ebben az esetben ez egyik Franciska volt, már a forgatókönyv legkorábbi változatát is olvasta. A színészek valóban nem szoktak ilyen hamar belefolyni egy film munkálataiba, de nála ugyanúgy működött, mint más alkotótársaknál: ötleteket, visszajelzéseket adott, amiket aztán az ember vagy megfogad, vagy nem. A casting esetében is komolyabban bevontuk a munkába, nem csak a színészek partnereként volt jelen. Nehezen találtuk meg a férfi főszereplőt, de ez arra jó volt, hogy a castingok alatt tulajdonképpen már elkezdtünk dolgozni Fáni karakterén.

Említetted, hogy nem volt egyszerű a forgatás, és gondolom még több kihívást jelentett, hogy a Cicaverzum az első nagyjátékfilmed. Te mit éreztél benne különösen nehéznek?

Állattal forgatni mindig nehéz, macskával talán még jobban. Extra felkészülést igényelt. De legnagyobb meglepetésemre ezek a macskák mindent meg tudtak csinálni. Halász Árpád volt vezető állatkoordinátor, és már forgatás előtt kijártunk hozzá, Franciska próbált a három cicával, akik Sima cicát alakították, megtanulta jutalmazni őket, mert voltak olyan beállítások, amikor csak neki volt lehetősége erre. Már a forgatókönyv írásakor oda-vissza pingpongoztunk Árpiékkal azzal kapcsolatban, hogy mit lehet és mit nem lehet elérni egy macskával. De fontos kiemelnem, hogy a trénerek munkáját végül Érdi Zsófi vágó fejezte be a vásznon.

Szeleczki Rozália (középen) a forgatáson (fotó: Glódi Balázs)

Egy nagyjátékfilm forgatása fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelő. Sokan mondták, hogy erre készüljek föl, és próbáltam is, de nem igazán sikerült, mert ez mégis csak egy inkubátoros film, ami a kisebb költségvetés miatt, nagyobb erőbedobást kíván az összes stábtagtól, ráadásul nekem a látvány különlegesen fontos, és azt hiszem a maximalizmusom eredményeképpen, már a forgatás kezdete előtt nagyon lefárasztottam magam. Ennek ellenére mégis csodálatos volt, mert annyira jó volt a stáb, annyira jó volt a hangulat, és annyira aranyos, szeretetteljes légkörben zajlott a forgatás. Ez az egész film készítésére jellemző volt, akárkinek elmeséltem a történetet, felcsillant a szeme, hogy végre valami más, mint amit megszokott. Ez volt, ami összes nehézségen átsegített.

Ez volt a legjobb élményed a filmmel kapcsolatban?

Általánosságban igen. De van egy konkrét esemény is: a gyártásvezetőnk, Péli Sári a premieren mesélte el, hogy a film legmeghatóbb jelenetének forgatáskor a stáb nagy része sírt. Én ezt nem vettem észre, mert én olvastam be az egyik szereplő szövegét, aki később, trükkel került bele a filmbe.

Te 2021-ben nyertél a Cicaverzummal az Inkubátor programban, és bár nem nagy költségvetésből, de el tudtad készíteni a filmedet. Egy évvel később már nem mindenki kapta meg a gyártási támogatást a nyertesek közül.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy a független zsűri látott valamit ebben a furcsa filmtervben, hiszen nyilván van kockázat az élő macska szereplővel. Az Inkubátor nagyon jó kezdeményezés volt arra, hogy valós versenyhelyzetbe rakja az elsőfilmes alkotókat. Itt az ember könnyebben hozzájuthatott ahhoz lehetőséghez, hogy bár, kevés pénzből -és sok lelkesedéssel-, de mégiscsak nagyjátékfilmet készíthessen.

Az viszont tény, hogy a film producere, Iványi Petra már 2021-ben arra figyelmeztetett, hogy bár megnyertük a pitch fórumot, ez nem jelenti azt, hogy meg is fogjuk kapni a támogatást. Petrával együtt ezen körülbelül háromnegyed évig szorongtunk, mert elmondása szerint a pitch még nem jogi erejű döntés. Tehát én a saját esetemben már lelkileg készültem arra, hogy talán mégsem forgathatom le a Cicaverzumot. Nagyon rossz látni, hogy a volt osztálytársaim most milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.

fotó: Molnár Judit Anna

Változott valamit a végső film ahhoz képest, amit beadtatok a pitchre?

Mivel tudtuk, hogy az Inkubátorban nem fogunk nagy összeget nyerni, nagyon tudatosan írtuk a forgatókönyvet. Petra, a producerünk mindig igyekezett visszaterelni minket a földre, bár én úgy látom, hogy a kreatív csapatnak köszönhetően végül nem látszik a filmen a szűkös költségvetés. M. Deák Kristóf operatőr, Pater Sparrow látványtervező, Szlávik Juli jelmeztervező olyan kreatív ötletekkel álltak elő, illetve Bartók Anna koproducerünk és Petra olyan céges partnereket szereztek, akik segítették a film gazdagabb kiállítását létrehozni. És fontos kiemelni, hogy az RTL Magyarország koproducerként beszállt a filmbe, ami inkubátoros filmmel még nem fordult elő.

Végig érezni a filmen, hogy próbál egyensúlyozni a klasszikus dramaturgia és a szürrealitás között.

Ez valós alkotói szándék volt, annak kockázatával együtt. Én mindig úgy képzeltem, hogy lehetséges ezt a kettőt egyesíteni. A kedvenc filmjeim közül kettő a Bridget Jones és a Tarkovszkijtól a Tükör, amik annyira távol állnak egymástól, amennyire csak lehet. Régóta gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne ezt a két megközelítést egybegyúrni, és ebből a törekvésből lett a Cicaverzum.

Gondolom nem rossz visszajelzés, hogy bekerült a film a tallinni Black Nights-ra, ami egy A-kategóriás fesztivál. Hogyan készültök rá? Lehet egyáltalán készülni egy ilyen eseményre?

Mindig is álmom volt eljutni egy A-kategóriás filmfesztiválra, de ennek a filmnek az esetében kimondottan hozzáértő emberek mondogatták nekem, hogy nem fogják beválogatni fesztiválokra, mert vígjáték, vagy romkom, ezért talán még inkább meglepett és még jobban örülök neki. Úgy hallom, hogy Tallinn egy nagyon gyorsan fejlődő, nagyon progresszív fesztivál, és bízunk benne, hogy elvezet minket más, kisebb fesztiválokra is. Az pedig külön nagyon jó érzés volt, hogy elolvastam a honlapon található ajánlót a filmről és azt éreztem, hogy ezek az emberek igazán értik a Cicaverzumot.

Szeleczki Rozália, Törőcsik Franciska és M. Deák Kristóf (fotó: Glódi Balázs)

Készítettél videóklipeket, és különböző civil szervezeteknek (Női érdek, Budapest Pride) kisfilmeket is.

A Dzsenderológia című egyperces videómat a Női érdek Egyenlő-e a nő című pályázatára készítettem, miután ez nagyot ment online, azután kerestek meg különböző civil szervezetek. Természetes volt számomra, hogy elvállalom, nagyon fontosak nekem ezek a munkák, és jó érzés, hogy olyan ügyek mellé tudtam odaállni, amelyekkel egyetértek. A legutóbbi ilyen alkalom, amire büszke vagyok, hogy a WeAreOpen Nyitottak vagyunk új kampányfilmjét rendezhettem meg. És visszacsatolva a korábbi témánkhoz, pozitívumnak éltem meg azt is, hogy a Publicis csapata kimondottan női rendezőt keresett a filmhez. Én minden mozgóképes munkámban annak a lehetőségét látom, hogy csináljak valami olyat, amit jónak tartok szakmailag, kipróbáljam magam, és külön öröm, ha ez egy jó ügyért történik, akár a Tilla féle Propagandáról, akár kampányfilmekről vagy videóklipekről van szó.

Elkészült az első nagyjátékfilmed, ami már ki is került a mozikba. Hogy látod, milyen lehetőségeid vannak most itthon fiatal rendezőként?

Híve vagyok a kötelező optimizmusnak, van már új filmtervem. Elkezdünk vele dolgozni és itthon, külföldön is pályázni vele. Nyomni kell tovább. Lesz, ami lesz.