Tizenhat év alkoholJobson némi stilizációval próbál egyéni hangulatot teremteni a klisék között – a Tizenhat év alkohol egyes jelenetei a teatralitás határát súrolják: kékes, pirosas fények világítják meg a punk banda tagjait, akik ördögi kísértőként hősünket mindenütt utolérik, de legfőképpen szűk sikátorokban; a mama és a papa pókhálóba gabalyodva tűnik fel a családi fészekben, áldozatuk, a kis Frankie zsákmányállatként tekint rájuk; a film alatt hallható már-már irodalmi narráció eszmefuttatás a hitről, a reményről, és persze a szeretetről, mely utóbbinak hiánya egyszerre oka és okozata, hogy hősünk whiskybe fojtja a világfájdalmát.

Jobson mozija közepes film, semmiképpen sem kiemelkedő alkotás – szenvedélybeteg témában, legyen szó alkoholizmusról vagy kábítószer-függésről, születtek már felkavaróbb, meghatározóbb művek a filmtörténet során.

A Tizenhat év alkohol a csendesebb, elégikusabb mozik közé tartozik, inkább elbeszél, mint megmutat, sem falat kaparó, ürülékében fetrengő szenvedélybetegeket, sem pedig a végstádium kínjait nem láthatjuk a vásznon, hallani viszont hallunk felőlük, bizonyítván, hogy mindez ott munkál a háttérben.

A Tizenhat év alkoholnak, bármily meglepő, humora is van, még ha ez, a téma miatt, ritkán bukkan fel – a szerelmes Frankie botladozásai, köszönhetően a karizmatikus főszereplőnek, Kevin McKiddnek, kifejezetten megkapóak, a film egyébként is elsősorban a színész visszafogott, elfojtott energiával teli játéka miatt kötheti le a nézőt, aki ha hősünk problémájával nem is képes azonosulni, de legalább meghallgatja és végignézi azt.