Saját beszámolónk után most a nyugati sajtóra összpontosítottunk; ha a külföldi médiumok nem is formálnak egyöntetű véleményt a filmről, abban egyetértenek, hogy érdemes róla beszélni. Kiemelték a rotoszkóp technikával készült film látványvilágát, a hús-vér színészek kézzel átrajzolt mimikái és a digitális 3D-s háttér rendkívüli elegyét, illetve Nóra (Szamosi Zsófia) és Stefán (Keresztes Tamás) kettősének megindító történetét.
A Hollywood Reporter két cikkében is hosszan tárgyalja a Műanyag égboltot. Scott Roxborough olyan nagysikerű animációs filmekkel hozza párhuzamba, mint a Menekülés (r.: Jonas Poher Rasmussen), a Mad God (r.: Phil Tippet), vagy a Cryptozoo – A csodálatos állatkert (r.: Dash Shaw), melyek képi világa hasonlóan izgalmas, kevert esztétikával dolgozik. Scott Roxborough szerint a film „egyszerre kelt retro és modern hatást, mintha valaki feltöltött volna egy 70-es évekbeli animációs filmet egy PS4-re.” Leslie Felperin a távolban elhalványodó táj elsöprő látványáról, „a régi szovjet és fasiszta építészeti rajzok, és Roy Andersson Dalok a második emeletről című filmjének kísérteties végtelen tereinek keresztezéséről” számol be.
Roxborough nem csak a képet, de a narratívát is dicséri. „Ez nem egy hollywood-i sci-fi! A Műanyag égbolt egy tragikus szerelmi történet” – írja fellélegezve, amiért Stefán és Nóra távol maradnak az összeesküvés-elméletek hisztériájától, és az egész világot egy személyben megmentő hősök útjától; helyette önmagukra és egymásra összpontosítanak, így vezetve be minket a kihalás szélén álló társadalom egyik apró kis szeletébe. A disztópikus animációs film így bár „ismerős témákat vet fel, de új képet fest a közelgő klímakatasztrófáról.” Felperin szerint “ilyen vizuális látvány mellett a sztori elsőre kicsit fölényeskedően hat”, de Stefán és Nóra története valójában mély, megrendítő tragédiát rejt, párhuzamban állva Apolló és Daphné mítoszával.
Carlos Aguilar, a The Playlist kritikusa ünnepli a Műanyag égbolt által felvetett fontos, intellektuális kérdéseket. „Minden rejtély egy nagyobb egzisztenciális aggályról beszél – leginkább az önmagunk és mások iránti felelősségünkről (kollektivizmus vs. individualizmus).” Ugyanakkor úgy véli, a film néhány filozófiai felvetésébe mélyebben is bele kellene menni, ilyen például „az áldozathozatalra vonatkozó etikai kérdés, ami azt hirdeti, hogy egy részleges, pontos lejárati dátummal rendelkező élet mindenkinek jobb, mintha egyáltalán nem lenne élet.”
Ő is kiemeli Szamosi Zsófia és Keresztes Tamás visszafogott játékát, ami a globális tragédiáktól átvezet egy házaspár magánéletébe, miközben továbbra is egyetemes kérdésekbe ütközünk, csak már egyénről, és nem társadalomról. „A film itt válik a legizgalmasabbá, legmeghatóbbá, bizarr módon romantikussá. A közelgő végzetet bámulják, de nem egyedül.”
A The Playlist szerzője valamivel kritikusabban áll a látványvilághoz; szerinte a digitális háttér néha feltűnően ledobja magáról a kézzel átrajzolt szereplőket. Ugyanakkor dicséri az animáció “fluoreszkáló színeit és hiperrealista textúráit”, és a dizájn olyan lebilincselő elemeit emeli ki, mint az áttetsző, ovális formájú járművek vagy a kiszáradt, posztapokaliptikus pusztaság.
A Cineuropa is elismerő szavakkal ír a film nagyszabású, részletgazdag képeiről. Mindamellett, hogy a Hollywood Reporterhez hasonlóan egyszerre régivágású és modern látványról számolnak be, fontosnak találják kiemelni a hagyományos sci-fi stílusától való szándékos eltérést. „Ebben Czakó Judit józan vágása és Christopher White változatos és klasszikusan alkalmazott partitúrája játszik kritikus szerepet.” Így tehát a film nem csak narratívájában, de több filmnyelvi szempontból is eltér a már sokszor látott sci-fiktől.
A Cineuropa az animáció (és a film) egyetlen hibájaként a rotoszkópos technika gyenge pontját rója fel. „A rotoszkópozásnak elméletileg szorosan tükröznie kellene a színészek arckifejezését, de mint a legtöbb ilyen filmben, mintha valami mégis hiányozna. A pár kapcsolata azonban rendkívül jól felépített, és ha az érzelem vizuálisan nem is jelenik meg a képernyőn, interakcióik révén könnyen eljuthatunk hozzá.”
„A hibrid művészeti stílus egyszerre áll remek párhuzamban a hibrid növény-ember történetszállal, és ad felejthetetlen vizuális élményt nézőjének” – írja a CartoonBrew Bánóczki Tiborral és Szabó Saroltával készített interjújában, izgalmasan összekötve a film két egyértelműen legvitatottabb aspektusát; képi világát és narratíváját.
A Műanyag égbolt itthoni premierje március 30-án esedékes, és úgy tűnik, érdemes lesz jegyet váltani rá, mert ahogy a Cineuropa írja, „ennek a filmnek határozottan a nagyvásznon a helye”.