A filmet a Tiszta Románcból vagy Woody Allen-filmekből ismert Michael Rapaport rendezte, aki született New York-iként ízig-vérig rajongó, de debütáló rendezésében az is világos, hogy rendben van a kamera mögött is. A 2008-as nagy visszatérő turnéból kiindulva göngyölíti fel az ATCQ éveit a megalakulástól kezdve az 1998-as utolsó albumig. Az első jelenetekben a reunion-turné pillanatait látjuk, érezhető, hogy valami nem stimmel a színpadon Q-Tip és Phife Dawg között, de csak a film végén látjuk, hogy mi történt a backstage-ben.


Az ő kapcsolatukból indulunk és valójában őket is követjük végig. Kiskoruktól látjuk őket, hogyan barátkoztak össze, hogyan találták egyszer csak magukat egy rapbandában, hogyan lettek olyan híresek, amire még álmukban sem mertek gondolni. A hiphop-történelem legendás párosa az övék és a dráma is persze kettőjük között zajlik, de a valódi okok a szemünk előtt vannak ugyan, ám mégse törnek a felszínre. Q-Tip az az ember, aki hajtja a dolgokat és a legjobban szeretne sztár lenni, és később nincs problémája azzal, hogy szólóban adja elő a közös számokat, Phife pedig a kicsit hisztis kissrác, aki sosem csinált mást a rappen kívül, szeret otthon üldögélni, és jót lehet vele viccelni azon, hogy queensi létére a Los Angeles Lakers a kedvenc csapata. Jelen van még továbbá Ali Shaheed Muhammad, a csapat dj-je és társproducere, aki a háttérből nyugodtan, később szomorúan narrálja a történetet. És itt van Jerobi is, minden rapbanda kötelező haverja, aki az első album után kiszállt a csapatból, de örök barátként mégis mindig velük tartott.

Az archív felvételekből főleg a korai évek a legjobban dokumentáltak, a nyolcvanas évek végi képsorok minden rajongó szívét megdobogtatják, és hát ez az a korszak, amikor megszületik a Native Tongue-mozgalom, az ATCQ mellett a De La Soullal, a Jungle Brothersszel és a többiekkel, akik már nem a politikai, gépfegyveres, kurvás szöveget tolják, hanem hétköznapi dolgokról mesélik a sztorikat és közben jól érzik magukat.


A színes ruhákba öltözött ATCQ 1990 és 1993 között három albummal jelentkezett, és megváltoztatták a hiphopot. Zenéjükben a régi jazzlemezekből mintáztak alapokat (Q-Tip el is játssza, hogyan készült talán legnagyobb slágerük, a Can I Kick It. Szövegben is mások voltak, a biztonságos szexről, a vegetarianizmusról magyaráztak, de a filmből az is kiderül, hogy mekkora hatással van a rapközösségre az a sor, hogy “Michrophone check one two / What is this?”. Kiderül az is, hogy Phife betegsége elkerülhetetlenül rányomja bélyegét az együttműködésre - az első lemez után derült ki, hogy cukorbeteg, később dialízisre szorult, majd veseátültetésen esett át, őszintén be is vallja, hogy az édes italokról csak nem bírt leállni, de legalább még reppelt is arról, hogy “funky diabetic”. De nem marad ki Busta Rhymes híres reppelése vagy az sem, hogy mit jelentett ez a borító.

A negyedik, 1996-os lemezt és a már felettébb rossz hangulatban elkészült 1998-as utolsót már félig-meddig csak kutyafuttában követjük végig, kár, mert a szétszakadás lassú folyamata így csak apró epizódokban jut el a nézőhöz. A két rapper rivalizál, mint két fivér, de talán maguk sem tudják, hogy mi a bajuk. Egyikük sem törekedik a probléma megoldására, inkább a másikra panaszkodik. De míg Phife otthon szomorkodik, addig Q-Tip már a kiadójukat is felbosszantva teljesen önjáróvá válik. Hirtelen pedig azt vesszük észre, hogy volt, nincs A Tribe Called Quest. Hogy mi lehetett volna később, azt sosem tudjuk meg, de az biztos, hogy a hiphop egyik legkeserűbb története az övék.

Ezután kimarad tíz év, pedig a tagok szólókarrierje is érdekesen alakult, de hát bő másfél órába nem férhet bele egy ekkora életmű. A nagy visszatérő turnén nemcsak azt láthatjuk, hogy ennyi kihagyás után is töretlen az ATCQ sikere és a rajongók ölni tudnának egy új albumért, de ebben a részben csúcsosodik a konfliktus. Ez némi lökdösődést jelent (ezt követi a nyitójelenet), de ennek ellenére sem jön ki igazán a főszereplőkből, ami bennük van.

Az archív és a jelenben rögzített felvételek ritmusába akár még a hiphopot vagy a jazzt is beleláthatjuk, Rapaport pedig nem tehetségtelen rendező. Amit a játékidő megenged, arra kitér, (persze egy rajongó bőven tud mit hiányolni), sok híres vendéget megszólaltat, jól épít fel filmjét, de a dráma nem élesedik eléggé és a két utolsó nagylemezről kevés a körítés.