A filmes alapanyagot (a MIR űrállomás kódolatlanul a földi bázisnak sugárzott, nem nyilvánosságra szánt „home video”it) a május 17-én elhunyt Artner Iván hekkelte le a sztratoszférából a maga sufnituningban összeállított kiberkütyüjeivel. A negyvenórás elcsípett képfolyamból pedig Flash doktor (Barcs Miklós) vágott össze egy negyvenperces filmet 1995-ben. Kis szöveg, sztratoszférikus noise-techno (az űr végtelen!), házimozi a MIR-ről. A végeredmény pedig  az egyetemes és magyar mozgóképtörténet egyik legpunkosabb gesztusa, cyberanarchista manifesztum és lírai filmköltemény.

Fuckin’ cultflash , ahogy a szakirodalom mondja.

Hasznos kódfolyam a légkörből

Először is ott van maga a hekkelés ténye és aktusa. Ott ez a posztszocialista monstrum az űrben, a hidegháború és a nagyhatalmi pozíció élő (hulló) mementója, a nagy orosz medve kucsmáján a topszikret bokréta, a ma már néhai MIR űrállomás. Negyven óra privát, innen sugárzott képanyag először Artnernél (aki, tegyük hozzá, az annalesek szerint nagy magabiztossággal fedezte műszakilag az induló és illegálban működő Tilos rádiót is a hőskorban), majd Dr Flash szpídtől csíkos vágóasztalán landol. Erre mondaná Douglas Adams, hogy 42.

A magyar cyberpunk/hacker érában vitán felül ez volt a legpoénosabb adatlopás, még ha nem is kellett feltörni semmit, csak egy kvázi-ismeretlen csatornára ráhangolódni. Kiszűrni a hasznos kódfolyamot a légkörből. Üzenetet fogni az űrből. A konyhában. Jessz. Már csak dr Gubó kellett a képbe (Flash a Flashből), hogy a közönség is élvezhesse a strukturált és összerakott MIR-képeket, a rovart az égből.

My little brodah' just discovered rakenroll' ("csutig a fecsit, bydes!")

Sajnos a Flash távolról sem ismert olyan széles körben, amit megérdemelne, úgyhogy kénytelenek vagyunk egy kis áttekintést nyújtani az alkotóközösségről. E nélkül az Égi rovar keletkezéstörténete kevéssé érthető, a műélvezet pedig recepcióesztétikailag hiányos lenne. Aki meg képben van, ugorgyon.

Az nem kérdés, hogy a magyar underground rockzene történetével ismerkedő fiatal korosztálynak kötelező a Flashnél kezdeni. És persze végezni. A zenekar egyszerre mélyértelmű és bölcs, mint amilyennek a softcore hullám látszik (Európa Kiadó, Bizottság, Balaton, Müller Péter zenekarai –URH, Kontroll, Sziámi, stb.) és radikálisan parasztbunkó, mint a Lenin körúttól a CPG-n át a Gecizőkig a magyar punk legjobbjai. Csak míg a felsoroltak egy része megszűnt, a másik része hiteltelenné vált, addig a kilencvenes években kiteljesedő Flash máig ugyanazt nyomja, igaz már tisztán. A szívogató és pszichedelizáló underground fősodor mellett a Flash képviselte a mák/amfetamin/folyóbor alapú junkypunk perifériát, és a Neurotic megtérése után a szcéna egyetlen hiteles undorgrund zenei csapatává vált.

Máig ugyanazt nyomják
Hiába került azonban a néhai Matula Magazin örökranglistáján a zenekar a megtisztelő hetedik helyre, a széles körű elismertség még várat magára. Valószínűleg elég sokáig. A Flash témái bár örökérvényűek (szex, drog, rockenroll, háború, trolibusz, metró, villamos, stb) és a zenei megvalósítás is perfekt (jól szól és lehet rá táncolni), a „mindenkinek beszólok, baszodalásan” hozzáállás, a „Szálasi tossza Orbánt, Rákosi köcsögöli Gyurcsányt” típusú politikai inkorrektség és a nyílt keménydrog-szimpátia sok potenciális hallgatót elriaszt. Valamint a mainstream rádiók érthetetlen irtózása a Flash számoktól.

Pedig tudnak érvényeset és mélyet mondani a párkapcsolatokról (Kúrom a nőt), a háborúról (Háború),  a politikáról (Képviselő funky),  a keménydrogozásról (3 milliárd) , sőt, még a bögrékről is (Bögre)  A Flash már húsz éve nyomja a punkrockenroll-t, radikálisan mélyelemző szövegekkel. A húsz év alatt összerakott tizenpár-számos életmű ingyenesen letölthető (http://drflash.hu/zene/index.htm).  Ha már lelopták a MIR-adatokat, ők sem adják pénzért a saját anyaguk, ugyebár.

A zűr a zúr
„Jelentem a mai napon rozsdásodás nincsen. Megpróbáltuk röptetni a pacsirtát.” (Égi rovar)

Az Égi rovar zseniális film.  Pszichedelikus formák és technomágia, az űrben talált tárgy megtisztítása és a kódolatlan képfolyam lírai csillagtripbe öntése. Egy alak úszik elő a kábelkötegek közül. Hasít, mint Grabovsky a csőben. Egy fickó tüsszent, amitől hátraszaltót csinál. Súlytalanságban lebeg egy kiscsibe. Mindenki mindig vigyorog. Az egyik űrhajós gitározik, egy dalt énekel a földieknek. Űrhajósbaba lebegő almával. Formák, színek, fények, zörejek. Osztódó vízcseppek. Kábelek és szürreália. Remegő ortodox szentképek az űrállomás falán. Kettő között egy Gagarin fotó.

„Béke a földön, terjeszkedés az űrben”

A szövegeket egy érzéki női hang mondja (nem mindent fordítanak, csak a lényeget: „Szerjózsa, észrevetted, hogy az utolsó amerikai divat szerint öltözködök? Sortban vagyok. Sortban lebegek.” és „Béke a földön, terjeszkedés az űrben”. Például. Kell annál pszichedelikusabb helyszín, mint egy űrállomás fedélzete?), de rengeteg szöveget hallunk, angolul és oroszul, sőt egy imát is a szentképek előtt, sztratoszférikus zörejektől roncsolt orosz fohász-delirálást. A hangok: mikrosztatikus zörejek, csipogás, beszéd, gerinckarcoló sipítás, minimálelektro és noise-szimfónia.

Barcs Miklós nem tette tönkre azzal a filmet, hogy jópofaságokkal, esetleg cinikus, szarkasztikus, vagy akár lírai szövegekkel narrálja a felvételeket - pedig egy anarchista őspunknak ez elég magas labda lett volna -, hanem hagyta, hogy az anyag működjön magától.  („ha rálátsz te állat, csak akkor alkalmazod/az anyagot az anyagot az anyagot” mondja a Flash, igaz kicsit másról: Ne szokj) . A snittek remek ritmusban követik egymást, egyszerre lírai, meditatív és örvénylő a képlüktetés, ismeretlen gesztusok és ismeretlen perspektívák (remegő kameraképen, istenperspektívából látjuk néha a bolygót, mintha a Teremtő sasolna egy mini-DV-vel a kezében, amit persze nem tud használni), a vágás által formába öntött képkáosz.

Az Égi rovar egyszerre spirituális tudat-ajtó, meditatív űrfless a kék eseményhorizont felé, és fuckthesystem gesztus a félhomályba tekeredett földalatti csatornákból.

Kapcsold a tizedik sebességet

„hahaha barom hahahahaha
dobok egy csókot a hulládra” (Flash: hé!)

Talált képek az űrből

Igazi magyar underground film mutatóba, ha akad. A Flash-Artner féle Égi rovar egy ilyen (be)mutatás. De a rovar nemcsak ebben a likacsos mezőnyben hasít, hanem globálisan is. Andy Warhol pop-gesztusaihoz (Sleeping man, Empire State Building, plusz ugye a tapétái) és az avangardista, találtképeket remixelő anonimuszok műveihez hasonlít leginkább. Az Égi rovar nemcsak gesztus, hanem remekül összerakott, működő, öntörvényű film is. A módszer pedig igazi cyberpunk adatlopás: nem nethekk ('95-ben még bőven a netrobbanás előtt vagyunk), hanem kozmovíziós rendszerbetörés. Tied a jövő, magadnak építed. A Hakim Bey féle kiberfilozófusok és az erőlködéstől vért pisilő (experimentál-)filmesek helyett (na jó, mellett) tehát mindenkinek melegen ajánljuk az Égirovart, zenében pedig a már klasszikussá érett, de még mindig (nagyon lassan) táguló Flash életművet (www.drflash.hu).

Artner Iván jelenleg lábat lógáz a Szaturnuszon.
Dr Flash nyomja tovább a máktúlélő rakenrollt.

Space punx not dead.