Masaki Kobayashi 1962-es, letaglózó erővel bíró drámája a klasszikus szamurájfilmek antitézise. A történet 1630-ban, a Tokugawa-sógunátus idején, az utolsó háborúk után játszódik, vagyis a harcos kaszt alkonyán járunk: a fegyveres konfliktusok elmúlásával a halál mesterségét űző kardforgatók társadalmi rangja tragikus mélységbe zuhant, a békés prosperitás beköszönte után haszontalanná váltak az ősi tradíciók szerint élő harcosok. Hadakozó földesurak híján, miután a kétkezi munka puszta gondolatát is szörnyű szégyenként élték meg, vagy felbérelhető roninná süllyedtek, vagy útonállóként, közönséges haramiaként próbáltak boldogulni – ám az igaz harcos számára, ki a bushi útját járta, egyik lehetőség sem volt kívánatosnak nevezhető. Ha a szamuráj volt a polgárháborús Japán szíve, úgy ez a szív megszűnt dobogni, a daimyo nélkül maradt, udvartartásokból elbocsátott kardforgatók pedig élőhalottakként bolyonghattak az országban.
 |
| A harcos kaszt alkonyán |
A film konfliktusa egy ilyen, kétségbeesetten vándorló fiatal szamuráj döntésén alapszik; az ifjú harcos bebocsátást kér egy nemesi házhoz, arra kérve az uraságot, gyakoroljon kegyet rajta, biztosítsa számára a rituális öngyilkosság feltételeit. A kevély daimyo ördögien gonosz játékot űz a reményvesztett fiatalemberrel, ki titkon arra számít, hogy befogadják a klánba; sorozatosan megszégyeníti őt, majd erővel kényszeríti a seppuku végrehajtására. Ám az ifjú, nincstelen lévén, még az önkézzel végrehajtott élveboncoláshoz szükséges instrumentumokkal sem rendelkezik, a földesúr és az általa kiválasztott kaisaku pedig nem könyörülnek meg rajta – bambuszból készített tompa kardimitációval kényszerül hasának megnyitására, s szörnyű kínok között pusztul el. Nem sokra rá egy idősebb, szerfelett toprongyos, elkoszolódott ruhát és borzas szakállat viselő szamuráj kéreti magát a nagyúr színe elé. Hasonló kéréssel fordul a minden emberségéből kivetkezett nemeshez, ám a végső vágás kivitelezése előtt még el kíván mesélni egy történetet. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a férfi a méltatlan körülmények közt eltávozott ifjú apósa, ki tudomást szerezvén a földesúr és az általa parancsnokolt szamurájok kegyetlenségéről, módszeres megtorlóhadjáratot indított a klán ellen. A történet méltóságteljesen, lassú tempóban bontakozik ki, hogy utóbb véres és tragikus fináléba torkolljon – a rendező mesterien szítja a feszültséget, és kérlelhetetlen következetességgel zárja le a konfliktust.
A Harakiri a szamuráj-erkölcs éles kritikája, a szentségként tisztelt kód kiüresedését, a megváltozott körülmények között haszontalanná, sőt, károssá korcsosult tradíciók embertelen terrorját mutatja be végtelen tisztasággal és méltósággal. A forgatókönyv kifinomult, az operatőri munka mindvégig csodaszép, a színészek pedig hátborzongató hitellel formálják meg a gondjaikra bízott figurákat. A főszereplő, Tatsuya Nakadai érdemeiről a film.hu kultrovata egy ízben már közölt értekezést, a korábban leírtakhoz sokat hozzátenni nemigen kívánnék. Véres bosszúért szomjazó figurája ezer szónál is beszédesebben példázza a harcos büszke elszántságát, melyet sem nyomor, sem megaláztatás nem törhet meg; minden szavának szörnyű súlya van, fenyegető tekintete mélyén parázsként izzik az őrület és az eszelősség. Kobayashi neve nemkülönben garancia a magas minőségre, a korszak japán rendezőihez mérten meglepően szűkszavú (átlagban másfél évente rendezett egy filmet) direktor csak veretes alkotásokhoz adta nevét, példaértékű életművet hagyva az utókorra. A Harakiri pedig ezen életmű sötéten ragyogó gyöngyszeme, a háború utáni japán filmművészet egyik csúcsteljesítménye; öröm a filmbarátok számára, hogy végre a hazai DVD-forgalmazásban is hozzáférhetővé vált.
