Randevú

Szociálisan érzékeny lesz

Ezen munkadarabok ismeretében Sándor Pál hajdani szkeccsfilmje, az Ég a város, ég a ház is, kiragyog a hazai hajléktalan-zsáner darabjai közül, egyfelől értékelhető a színészi munka, másrészt, körülírható a kétségtelenül tisztes alkotói szándék. (Nemzetközi kitekintésként: Léos Carax műfaji remeklése, A Pont-Neuf szerelmesei (1991) Franciaországban akkorát bukott, hogy a direktor belebetegedett, és két évig nem talált magára.)

A Randevú ismeretében: nálunk fejlettebb országokban elérkezettnek látnák az időt, hogy a fedél nélkül vegetáló embertársak számára működő érdekvédő szervezetet verbuváljanak, harcos munkatársakkal.

Incze Ágnes (I love Budapest) ijesztően kudarcos vállalkozásának hősnője, az ötvenes éveit taposó Rózsika (Pap Vera) anyjától örökölt tüdőrákban szenved. Fején piros micisapka, azon bányászlámpa. Nyakában CD-lemezek, derekán – akár egy burmai zacskóárusnak - műanyag szatyrok lógnak, kezében jelentős méretű motoros csomagtartó, amely – kinyitva – bobszánkónak látszik. Nyár van. Rózsika kukázás közben fejjel beleesik a konténerbe („mulatságos” elem), egy sánta sorstársa – miután a nő meglopta – elveri, és elcsen tőle egy útlevelet is. Rózsika találkozik ötven éve halott édesanyjával, egy túlvilági jelenséggel, Irénnel (Szamosi Zsófia). Barátságot köt a roma ápolónővel, Ildivel (Danis Lívia), és kis csapatot alkotva segítenek a nyilvánvalóan nem tisztes munkából éldegélő – mint hal a vízben Norbinak, hogy megtalálja a paszportot. Belefutnak tábortűznél danoló vándorcigányokba. Meglátogatják az Állatkertben Rózsika „kisfiát”, egy elefántot. A vörös hajú Norbi (Zrínyi Gál Vince) eközben jelentős morális fejlődésen megy keresztül: szociálisan érzékeny lesz.

Még a legrosszabb is rosszabbra fordulhat

Incze Ágnes filmjének dialógusai (is) megdöbbentőek. A fiatal ápolónő a „cuki”-t és a „bocsi”-t kötőszóként használja; nyilván így vannak ezzel az ápolónők általában, akik hajléktalanokat, haldokló, vagy a végelgyengülés szélén álló embereket látnak el a magyar egészségügyben. A föltámadt anyával, aki ha Rózsikához ér, a bányászlámpa villogni kezd, nagyobb a szerencsénk, majd’ mindig csak néz porcelánkék szemeivel, és hallgat. Mert ő máshol jár. Rózsika foga kerítésin érthetetlen szófoszlányok szökkennek ki, de ha léteznek is ilyen szavak, a mondat – racionális úton – megfejthetetlen. Norbi és „züllött” haverjai argóban nyomják.

A Randevút – meglehetős következetlenséggel - áthatja valamiféle New Age-érzés. Néha-néha kiszakadunk a jelenből, látjuk, planétánkon egy fehér, azonosíthatatlan tárgy (Irén lelke?) röpül, pattog oda-vissza. Rózsika és Irén száguldó konténeren állva élik át a szabadság boldogságát – ez is nyilván valamiféle „csodás elem”. Ám ezek az epizódok teljességgel véletlenszerűnek tűnnek, „ledobja” őket magáról a film egésze, bár érteni vélem, hogy itt valamiféle „elemelésről” volna szó. Egyébiránt ezt – ám teljességgel másként – tette Sándor Pál is, akinek munkájára nyilvánvalóan hatott Enyedi Ildikó mesterműve, Az én XX. századom. (A szkeccs konzultánsa Enyedi volt.) Incze Ágnes mindemellett – érzésem szerint szintúgy Sándor Pál útján haladva – Rózsika figuráját szomorú „clown”-nak szán(hat)ta. Pap Vera alakításában azonban „furcsa” mozgású, büdös, koszos félkegyelmű marad. (A büdös-mocskosra a film szereplői emlékeztetnek minket, szüntelen.) A többi színész korrekten fölmondja az elszomorító dialógusokat, de hát ez a rutin része. Föltűnő, hogy Zrínyi Gál Vince mekkora erőfeszítéssel játszik Nagy Ervint. Mint általában: az „eredeti” jobb.

Már csak a csoda segíthet

Incze Ágnes munkája korántsem az aktorokon bukik el. A rendező azzal a dramaturgiai döntéssel, hogy az anya visszatér a túlvilágról, és óvja-védi tüdőrákos lányát, akaratlanul is „bagatellizálja” a hajléktalanságot. A hajléktalanság ugyanis önmagában súlyos, sőt, életveszélyes létállapot. Incze művészi eljárása a szélsőségekkel - azaz: a túlzással - dolgozó szappanoperák, melodrámák dramaturgiáját juttatja eszembe – és nem pedig a mesékét. Ennek egyik következménye, hogy semminek nem lesz tétje, mert még a legrosszabb is rosszabbra fordulhat. És már csak a csoda segíthet.

A Randevú – eredendően – mégis a mélyen spirituális, ésszel fölfoghatatlan Anya-Gyermek kapcsolatról szólna. Annak megszűnéséről - és mert ez legtöbbünk számára lehetetlen-elfogadhatatlan - az egymásra találás reményéről. A Randevú szomorú fiaskója, hogy hiába a borzalmak sorozata, mindez egy pillanatra nem rendít meg minket, és hiába a csoda, nem érzünk megnyugvást.