Az ötlet megszületése és a film bemutatása között eltelt néhány év miatt talán már lerágott csontnak tűnik az ORTT kedvencekről szóló eszmecsere, hiszen a tweedzakós értelmiségitől a trash-rajongó bloggerig mindenki élesre köszörülte már a nyelvét a Mónika Show-n és társain. Ám a nagy délutáni kibeszélések valahogy mégsem tűntek el nézők szeme elől: több százezer családot köszöntenek nap mint nap a tévé egynevű celebjei, és a pár ezer forintért magukat porig alázni kész alanyaik. Az emberi sorsok ipari jellegű felhasználása és az ezzel szemben tanúsított mérhetetlen cinizmus a média mindenki által ismert alapvonásának számít. Dömötör ezek szerint nem is tesz mást, mint axiómává kövült tételeket mond fel legújabb filmjében, mely egy kibeszélőshow felvételét mutatja be a színfalak mindkét oldaláról.
Dömötör Tamás rendezi a show-t a filmben is
Felvetődik a kérdés, vajon nem a film által kritika alá vont, mindent átható cinizmus köszön-e vissza abban a vállrándításban, mellyel azt jelezzük, hogy kibeszéltük mi már ezt a „délutáni mészárszéket” (idézet a rendezőtől), úgyhogy lépjünk most már tovább, mert érkezik a médiakritika következő „vendége”: például Benkő, aki feleséget keres (rosszalló morajlást kérünk).
A Czukor Show már csak azért sem intézhető el egy laza kézlegyintéssel, mert az utóbbi évek egyik legpontosabb, leghatásosabb tükörképét mutatja a médiának, melyben nemcsak a kereskedelmi televíziók és fogyasztóik, de maga az emberi természet is alaposan megnézheti magát. A Czukor Show-ban ugyanis nem a vezérlő védelmet és hatalmat nyújtó kalitkája az egyetlen hely, ahonnan a nyomort osztogatják. A díszletbe sorban besétáló „áldozatok” mással sincsenek elfoglalva, mint hogy egymás torkán nyomják le a szenvedés keserű piruláit. Dömötör zseniális forgatókönyvírói leleménye, hogy az irodalomtörténet „aranykorát” fémjelző Füst Milán egyik színdarabját ülteti a kibeszélőshow díszletei közé, mely – ironikus módon – szintén a médiából (egy újság kis színeseiből) vette alapanyagát.
Dömötör a dráma történetvázát veszi csak át a Boldogtalanok című drámából, mely a show közegéhez illő – nem túl nemes – egyszerűséggel kerül kibeszélésre. A rendező jó érzékkel kerüli el a legkézenfekvőbb csapdát, és nem csinál bohózatot a – sokszor már eleve önmaga paródiájaként működő – műsorból: a Czukor Show vendégei jóval konszolidáltabbak annál, mint amit a tévé álvalóságában megszokhattunk. A kiállhatatlan anyjától szabadulni igyekvő nővér, a beletörődés álarca mögé búvó halk szavú élettárs, a fiatal, ártatlan szerető, és a történet középpontjában álló, nemtörődöm Gyula – mind-mind olyan drámai szereplők, akiknek a sorsa – a remek színészi alakításoknak is köszönhetően – nem lesz közömbös a néző számára. Egyetlen kivétel az élettárs lúzer rajongója: ez a youtube videók „sztárjait idéző”, karikatúraszerű clown-figura inkább csak a film állandó humorforrásaként kap szerepet a drámai egyenletben.
Nem hajlik bohózatba a show áldozatainak ábrázolása
Amilyen rutinos magabiztossággal irányítja a vezérlő főnöke (akit nem mellesleg maga Dömötör játszik) a show történéseit, olyan ügyes kézzel teremti meg a rendező az egész film feszes, szinte tökéletes ívű dramaturgiáját. A rendező ide-oda kapcsolja a képet a műsor színe (a szereplők története) és visszája (a vezérlő háttérmunkája) között, míg végül a dráma show-ja és a show drámája egyetlen pokoli káosszá sűrűsödik a szemünk előtt.
A rendező első moziforgalmazásra szánt játékfilmjében sem hazudtolja meg a dogmafilmes gyökereit. A színházi bemutató őrületét feldolgozó Premier után a média közegében is beveti a kézikamera szabálytalan, rázkódó képi világát, mely nemcsak a centire kiszámított televíziós felvételeknek válik izgalmas ellenpontjává, hanem a média tébolyát is találóan jellemzi.
Az adás felvételén kb. kétpercenként felhangzó „ne essünk szét, gyerekek” szokásos szólama egy idő után már csak úgy kong az ürességtől – a műsorvezető Czukor Milán egy művi világ művi díszletei között, egyenkártyákkal felvértezve sem képes kézben tartani az eseményeket. Sem a film utolsó kockáin magukba roskadó, kifacsart médiaguruk, sem a látogatóba érkező svéd feljebbvalóik nem fogják tudni megadni a választ arra az egyszerű kérdésre, hogy vajon tényleg igaza volt-e annak a bajuszos embernek, aki egyszer azt mondta, hogy „the show must go on.”
