filmhu: A Túlélők elején egy inzert arról tudósít, hogy ön 12 évvel ezelőtt már forgatott egy filmet a csepeli gyár dolgozóiról. Azóta folyamatosan nyomon követte ezeknek az embereknek a sorsát?

Wilt Pál: Nem, nem volt folyamatos a kapcsolat. 1987-ben csináltam Csepelen egy riportfilmet, amelynek az előkészítése során nagyon sok ottani embert megismertem. Aztán lezajlott a rendszerváltás, eltelt 12 év, és arra gondoltam, érdemes lenne megnézni, hogy azóta mi történt velük.

filmhu:Mostani filmje elkészítése során önt elsődlegesen mi foglalkoztatta: a csepeli munkások sorsa, vagy a rendszerváltás ellentmondásosságainak bemutatása – a csepeli munkások sorsán keresztül?    

W. P.: Természetesen engem elsősorban az emberi sorsok érdekeltek, melyeket a rendszerváltást követő időszak kétségtelenül megváltoztatott. 1986-ban - amikor először találkoztam a csepeli munkásokkal - már érezhető volt, hogy szinte tarthatatlan a helyzet, ugyanakkor senkinek semmiféle fogalma nem volt arról, hogy mi lesz. Itt fontos megjegyezni, hogy a Túlélők a Visszacsatolások című sorozatnak a harmadik része, és most fejezzük be a negyedik filmet. A sorozatnak ez a darabja csak azokról szól, akik a gyár bezárását így vagy úgy, de túlélték. De vannak vesztesek is: a sorozat második része riportfilm egy párttitkárról, aki a rendszerváltás után leköltözött egy alföldi tanyára, és már nem él; a nyolcvanas évekbeli riportalanyok közül egyvalaki pedig öngyilkos lett. A férfi özvegye nem volt hajlandó válaszolni kérdéseinkre.

filmhu: A filmben egy középkorú férfi azt mondja, hogy a rendszerváltás óta csak azt tanulta, hogy jobb, ha bizalmatlan az emberekkel. Mégis: az ön kérdéseire, ha vonakodva is, de válaszol. Az idősebbek pedig kifejezetten nyíltan beszélnek múltjuk legellentmondásosabb epizódjairól is.

W. P.: A férfi, akit ön említ, a film egyik fontos szereplője. Amikor megismertem, szakmunkás fiú volt. Azóta sokféle vállalkozásba belekezdett, amikor vele forgattunk, éppen gumiszervizes volt. Ritkán láttam egy viszonylag fiatal emberben ennyi keserűséget és sérültséget. Egyébként ez az egész csepeli ügy annyira bonyolult, hogy ha valaki most odamenne, és kérdezgetni kezdené ezeket az embereket a múltjukról vagy adott esetben a jelenükről (például, hogy hogy lett valakinek gyára), nagyon nehezen nyílnának meg – különösen kamera előtt. Számomra kizárólag a régi ismeretség adott lehetőséget arra, hogy megszólaltassam őket. Ha nem ismertem volna őket, feltehetőleg elzavartak volna. Az, hogy valaki például kamera előtt elmondja, hogy még mindig ellenforradalomnak tartja az 1956-os forradalmat, vagy az, hogy egy másik szereplő a különféle privatizációs ügyeiről beszél, egy bizalmi viszonynak az eredménye. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy mikor visszamentünk Csepelre, nem azonnal kezdtünk forgatni. Ezzel magyarázható a tegeződő riporteri attitűd is.

filmhu: A filmben látható, hogy a csepeli gyár egykori dolgozói, annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta különböző az egzisztenciális helyzetük és társadalmi megbecsültségük, máig tartják egymással a kapcsolatot. Ön szerint ez mennyire jellemző?

W. P.: Szerintem az jellemző, hogy akik együtt volt fiatalok, aki például együtt udvaroltak KISZ-táborokban, azokat szorosan összekötik a közös emlékek. Ezek az emberek valóban segíteni próbálnak egymásnak. Politikai lózungnak tartom, hogy a múltat végképp el kell törölni. Amíg azok az emberek élnek, akik a rendszerváltás előtt is éltek, addig az előző kor élményei, emlékei organikusan benne vannak a jelenünkben. A filmben szereplő fiatalember - akinek a nagyapja csepeli munkás, nemzetőr és párttag volt - életébe is belefolyik a múlt a családján keresztül. Nem lehet a múltat egy tollvonással megszüntetni.