Tavaly novemberben a Beowulf-premier kapcsán elhangzott, hogy a Real D digitális 3D-s képalkotási technikával mozifilmek, koncertek, sportközvetítések is térbeliesíthetők. A mozifilm után most láthattuk , milyen élmény térhatású filmen nézni egy koncertet. De lehet-e igazán élvezni egy olyan koncertet, ahol nekem ülnöm kell, míg a „valódi” résztvevők önfeledten tombolhatnak a színpad előtt, és egy lazább headbeangereléstől már kiszakadnék a kép keltette illúzióból?
Minden koncertfilm előtt álló kihívás, hogy tudod, ha ott lettél volna, biztos másként élted volna meg a dolgot. Hogy más élményén keresztül keveredsz bele az eseményekbe, s ez egyszerre el is vesz és hozzá is ad az élményekhez. Például nincs több órás várakozás és közelharc a legjobb, színpad előtti dühöngő helyekért, ugyanakkor az egészet szépen becsomagolva kompakt élményként nyújtják át. Mégis, utóbbi esetben valóban elvész valami fontos az egészből, hiszen egy koncerten a zene mellett legalább annyira fontos, hogy sorban állás közben kikkel ismerkedik meg az ember, milyen arcokat lát, és – akár csak futólag is -- esély van arra, hogy a kulisszák mögé lásson. Amikor felhangzik egy-egy közismert dal, és több ezer ember tomboló lüktetését – izzadtságát, lehelletét - érzem a bőrömön, , az finoman szólva is, a hétköznapokból kiszakító élmény: ősi kultúrák szakrális rituáléit idézi.
|
| Színpadkép a ZOO TV Tour idejéből |
A U2 koncertfilm elvisz ennek az élménynek egészen a határáig. Néhány felvezető képsor után a multimédiás tapasztalatok befogadására konstruált színpad előtt, felett körözünk, szinte érezni, ahogy az első néhány kemény akkord elkap, megemel, de mégsem lesz igazi szárnyalás a dologból. Hiába nyúl felém Bono, hiába érzem, hogy akár Adam Calyton bass gitárjába is belepengethetnék, vagy üthetném Larry Mullennel a dobokat, tíz perc után kihűlt számomra a koncert. Ott látom a zenészeket a színpadon, ahogy lenyomnak egy profin előkészített, minden pillanatában megkomponáltnak látszó bulit, és néha mintha ott sem lennének. Izgalmasabb eljátszani azzal a gondolattal, hogy a nagytotálok alatt a kép alján a közönség soraiból kiemelkedő mobiltelefonok és fényképezők közé emelve a sajátom, vajon a mozgókép részének tekintenék-e a mögöttem ülők?
A U2 emberi jogi szerepvállalása is mesterkélten hat a filmen. Természetesen fontos misszió az emberi jogok tiszteletben tartására felhívni mindenki figyelmét, és erre valóban alkalmas egy olyan több tízezer embert megmozgatni képes, intézményesült zenekar, mint a több mint harminc éve működő ír banda. Az Achtung Baby és az ehhez kapcsolódó Zoo TV Tour mindent elsöprő vizuál-attakra épülő színpadképe után lényegre törően egyszerű a mostani dizájn. Pár könnyen érthető vallási jelkép, szimbólumok és szavak láthatók a kivetítőkön, de biztos, hogy mindenáron bele kell erőltetni a koncertfilmbe is az „üzenetet”?!
Végül is nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy azért lett a U2 a zenés digitális térbeli mozgókép-kísérlet alanya, mert jól rímel a 3D-re.
|
| "Kötelező üzenet" egyszerű jelképekkel |
Mindezen hibák ellenére is sok nagyszerű pillanata van e térhatású koncertfilmnek – a profizmus nemcsak unásig gyakorolt színpadi jelenlétet jelent -, és egy nálam mélyebben elkötelezett rajongó valószínűleg minden percét élvezné. Ugyanakkor a zenés műfajnál maradva a 3D-élményt sokkal inkább el tudom képzelni egy opera-közvetítés esetén, mint egy Gogol Bordello vagy Manu Chao koncertnél.
Hiába az illúzió, ha nincs igazi varázslat, ez viszont nem a digitális térbeli pixelhálón múlik, és kíváncsian várom, hogy milyen lesz egy jégkorong- vagy egy amerikai futball mérkőzés 3D-s közvetítése.
