A filmre intelligens humoráért és előremutató formai megoldásai miatt figyelt fel a kritika tavalyi megjelenését követően. A könnyed, másfél órás romantikus vígjáték bejáratott sémájába a forgatókönyvíró-rendező egyedi hangvételt és jó adag egzisztenciális szorongást oltott, így a végeredmény valahol az érzelgősség és a cinikus pesszimizmus között billeg, szokatlan szájízt hagyva maga után.

A történet hétköznapi helyzetekkel és könnyen átélhető fordulatokkal vonja be a nézőt. Adrien élete romokban, miután barátnője, Sonia szünetelteti kapcsolatukat. A kínzó időszak már 38 napja tart, amikor egy családi vacsorán a férfi azt a visszautasíthatatlan megbízást kapja nővére vőlegényétől, hogy mondjon beszédet az esküvőjükön. Ő azonban bepánikol, és kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Nem elég, hogy szerelmi élete romokban, most még a násznép előtti teljes leégéssel is számolnia kell. Ezen a felfokozott érzelmi állapoton átszűrve, egy sor szürreális és roppant szórakoztató jelenetben bomlik ki előttünk a család története, a nevetséges, ámde szerethető karakterek jelleme és főhősünk önmarcangoló kínlódása. Vajon van-e még remény arra, hogy Sonia visszatér?

Főszereplőnk, Adrien, akit Benjamin Lavernhe kiválóan alakít, az Annie Hallból ismert, Woody Allen-féle szorongó értelmiségi hőssel rokon. Igazi one man show-t csinál, miközben végig kommentálja saját történetét. A főhős és maga a film is végtelenül önreflexív. Adrien folyton saját magát kutatja és ezzel a romkomok határait feszegeti. Egyszerre lesz szórakoztatóan önkritikus és fárasztóan énközpontú. Egymást érik a nézőnek szánt kiszólások, és a belső monológoknak sosincs vége. Ez akár elidegenítő hatású is lehetne, de szerencsére mindezt ellensúlyozza az a kellően ironikus hangvétel, amely mintegy idézőjelbe teszi Adrien túldramatizált szenvedéseit. Ez okozza a film legbevállalósabb és egyben legviccesebb pillanatait.

A beszéd komikum terén üdítően magas minőséget képvisel. Az irodalmi alapanyagnak köszönhetően nem szenvedünk hiányt verbális humorból, a film legnagyobb erénye mégsem ez, hanem a klasszikus filmformát bátran bontogató vizuális poénok tömkelege. Kreatívan használja a CGI-t, a világítást, a színeket, a tudatosan szűkre szabott díszleteket. Bátran bontja meg a tér vagy az idő egységét egy-egy gag kedvéért. Sokszor használ szubjektív nézőpontot, és a frusztrált főhős elmeszüleményeit bravúrosan szövi egységes egésszé a realistább jelenetekkel. (Itthon a közelmúltban a Rossz versek mutatta meg, mennyire eredményes tud lenni ez a szabadabb stílus.)

A lezáráshoz közeledve azonban a film először érzelmi, majd narratív tekintetben is elhasal. Az Adrien és Sonia közös történetét bemutató keserédes, önironikus jelenetek nem túl meggyőzően érzékeltetik a kettejük közti mindent legyűrő, elemi erejű szerelmet. Tirard enged a műfaj zsarnokságának, és természetesen csodás happy endet kapunk. Jogosan érezhetjük félrevezetve magunkat, hiszen az önmagába menekülő intellektuális hőstől karakteridegen ez a lezárás. Hamisan cseng a végül elhangzó beszéd negédes optimizmusa. Pláne azután a roppant súlyos, komolyan aggasztó felvetés után, amely az érzelmi alapú kapcsolatok pozitív hatását alapjaiban kérdőjelezi meg. „Részben a mellettem álló ember miatt kilátástalan az életem” – ehhez hasonló sorok hangzanak el. Sajnos a magányos, elemző búsongás végül úgy rátelepedett a filmre, hogy inkább az ilyen mondatok maradnak velünk, mint a sem érzelmileg, sem dramaturgiailag nem eléggé megalapozott boldog finálé.

Ezzel együtt is A beszéd műfajának egy kifejezetten izgalmas darabja tele emlékezetes pillanatokkal és erős humorral. Érzelmi dimenziói kevésbé mozgatják meg az embert, vizuális ügyessége viszont kiemeli a hasonszőrű filmek táborából.

Fotók: Mozinet