B.S.: A nő, akit elvesztettem, az volt. De az élet más körülmények között is tovább megy. Valószínűleg nem véletlen, hogy egy hónappal a forgatókönyv befejezése után jöttem össze a jelenlegi feleségemmel. Őt is a lélektársamnak tartom. Pontosan ez az, ami megtévesztő: filmemben a srác tanácstalan, mert akkor történik meg vele az egymásra találás, amikor éppen gyászolnia kellene.
Segítőkész sztárok
filmhu: Utóbbi három filmjében (Angyalok városa, Holdfényév, Lemony Snicket) csupa nagy névvel dolgozik. A sztárok mennyire nyújtanak segítő kezet egy fiatal rendezőnek?
B.S.: Az ilyen kaliberű színészek mindig meglepik az embert. Akiről azt feltételezed, hogy könnyű lesz vele dolgozni, a legkeményebb dió. Az Oscar-díjas nagyágyúk, akiktől nehézségeket vársz, a legkönnyedebb és magabiztosabb emberek. Semmi szükségük arra, hogy problémákat teremtsenek. Dustin Hoffman olyan volt, mint egy csapatkapitány. Megpaskolja az arcom, „Oké, rendben, akkor vágjunk neki”, és már folyik a munka! A Holdfényév forgatásán ő és Susan Sarandon nagyon jól kijöttek egymással. Imádták piszkálni a másikat. Mindkét szerepet nekik írtam, holott sosem találkoztam velük korábban. Hihetetlen, de már a Kramer kontra Kramer szereplőválogatásán találkoztak, és azóta sem látták egymást! Korábban Nic Cage-dzsel és Meg Ryan-nel forgattam az Angyalok városát. Másmilyen pillanatban kaptam el őket. Az a film volt hivatva megerősíteni a sztár-státuszukat. Nagyon aggódtak a karrierjük miatt. Sokkal több időt és energiát kellett arra fordítanom, hogy megnyugtassam, és ráncba szedjem őket.
filmhu: Intimebb drámák és nagyszabású mesefilmek után – most melyik úton halad tovább?
B.S.: A Lost Boys-t a Lemony Snicket-tel egyidőben kezdtem kidolgozni. Öt és tíz év közötti szudáni menekültek egy csoportjáról szól, őket hívták „elveszett fiúknak”. A 80-as években menekültek el hazájukból, viszontagságos körülmények között, túlélő képességek híján. „A tanulás a mi apánk és anyánk”, skandálták. Elképesztő a történetük. Egy évig (!) menekültek, míg eljutottak Etiópiába, ahol az ENSZ segített rajtuk. Ezzel foglalkozik a film első 19 perce. Ezt követően az Egyesült Államokba kerülnek, Észak-Dakotába, ahol be kell illeszkedniük az amerikai életvitelbe. Néhányukkal találkoztam, töretlen optimizmusuktól szinte leesett az állam. Semmi keserűség nem él bennük, ma tizen-, és huszonévesek, és a saját családjukat próbálják megteremteni. Magamban intim eposznak nevezem e film műfaját.
