Kapcsolódó anyagok

Hat újabb külföldi Oscar-jelölés

A Kispálya történetét tekintve nem több és nem kevesebb, mint egy átlagos sztori a kamaszkor problémáiról, mégsem összetévesztendő a tucatárukkal. Van benne gyerek, de nincs kutya, van dráma, de nincs tragédia, van, hatás, de nincsenek fölösleges könnyek és terjengős zenei kísér(l)etek.. Az olasz „eposzok” jó szokásához híven terjengős, mégis ügyesen lavírozik a klisék között, s maximum csak súrolja azokat. Adott a csonka családmodell, úgymint Kramer kontra Kramer. Az egyszemélyes apa-anya intézmény időnkénti működésképtelenségeit egyensúlyozandó ott a dupla-, triplaadag szeretet, a többszörös terheket ellensúlyozandó, ott az itt-ott elemi erővel feltörő idegbaj. Ez a világ nem tökéletes, különösen a lázongó ifjúság és a lúzer családfenntartó óhatatlan konfliktusaival agyoncsapva nem az, mégis több mint élhető. A törékeny idill kohéziója a napi boldogság, az egymásrautaltság és valamiféle kölcsönös tisztelet elegye. Itt nincsenek hősök, nincsenek áldozatok, csak kisemberek vannak napi kisdrámákkal, akik nem egymás vagy a világ, csakis önmaguk ellen harcolnak. De talán nem is igazi harc ez, inkább afféle normális mindennapi küzdelem. Az apa a férfi klasszikus szerepköréért küzd, időnként túlzásokba esik, néha gyerekebb a gyereknél, de tud korrigálni, s van ereje az önbírálathoz. A fiú a berzenkedő akarat és a megfelelési kényszer között sodródik a felnőttkor felé. A női vonalon egy a női szerepkörbe mind jobban beletaláló nővér, s egy teljesen megbízhatatlan, el-eltűnő anya súlyosbítja a helyzetet. Nincs konkrét kiindulási pont, s senki ne várjon megnyugtató végkifejletet. Kim Rossi Stuart filmje olyan, mint maga az élet: sok kis egymásra épülő epizód folyamata. Ebből természetesen csak alig kétórányi fért fel a vászonra. A továbbiak a folytatásban…