A 2020-as Nadia, Butterfly egy fiatal úszó olimpikon korai visszavonulásáról szóló szikár felnövésdráma volt, ami ugyan még megkapta a COVID miatt elmaradt cannes-i filmfesztivál Official Selection” plecsnijét, ám sajnos moziforgalmazásba már nem kerülhetett, csak streamingen lehetett elcsípni. Új filmjével Plante radikálisan mást vállal, a rendezőt ezúttal a személyes dráma helyett nagyobb ívű összefüggések érdeklik. A kínzós-darabolós felvételeket a darkweben terjesztő sorozatgyilkos sztoriján keresztül a Vörös szobák korunk médiafogyasztási szokásaira reflektál. Eközben a rendező arra a kérdésre is keresi a választ, hogyan lehet rokonszenvet táplálni valaki iránt, aki kedvtelésből embereket öl.

A témában bőven van potenciál, hiszen a gyilkosságokról szóló true crime sorozatok már nemcsak a tévében (nálunk főképp az ID Discovery csatornán) mennek nagyot, de a streamingplatformok kínálatába is beférkőztek. A gyomorforgató, félelmetes és kegyetlen bűneseteket feldolgozó, azokat sokszor kizsákmányoló, futószalagon gyártott doku-fikciók jól bejáratott panelek mentén igyekeznek kifacsarni a drámát a tragédiákból. Gyakran megszólalnak az áldozatok családtagjai, a túlélők, sőt, néha maguk az elkövetők is, a sokkolás érdekében a helyszíneken készült, részben kitakart rendőrségi fotókat mutogatnak, miközben az epizódok a „veled is megtörténhet”-narratíva mentén igyekeznek hatást kelteni. A végeredmény így többnyire a filléres krimi és a bulvár között van, ami eléggé toxikus és sajnos addiktív elegy. (Kötelezően ajánlott irodalom a témában a South Park 17. évadának Tényfeltáró gyilokpornó című epizódja).

 

A fogadtatást illetően akkor sem jobb a helyzet, amikor fikciós mű készül egy sorozatgyilkosról. A Netflix Jeffrey Dahmerről szóló tíz részes sorozata bár igyekezett figyelni arra, hogy ne követendő példaként vagy épp szánni való, magányos hősszerelmesként ábrázolja a címszereplőt, mégiscsak jelentős új rajongótábort szerzett az 1994-ben meggyilkolt Dahmernek, 2022 Halloweenjének slágerjelmezévé téve a jellegzetes külsejű gyilkost.

A Vörös szobáknak így bőven van aktualitása, a film ráadásul nagyon ígéretesen indul. Kelly-Anne (Juliette Gariépy) egy kietlen montreali sikátorban ébred, hogy a közvéleményt éppen lázban tartó bírósági tárgyalás első napján biztosan beférjen a zsúfolt terembe, a közönség tagjaként. A vádlott Ludovic Chevalier (Maxwell McCabe-Lokos), akit három tinédzser lány meggyilkolásával gyanúsítanak, valamint azzal, hogy a bestiális bűncselekményekről felvételeket készített, amiket aztán a sötét weben, kriptovalutáért bocsátott áruba.

A film rögtön bedob a tárgyalás eseményeibe, az ügyész megrázó nyitóbeszédétől kezdve Chevalier ügyvédjének könyörtelen érveléséig. Ám épp, amikor úgy tűnne, hogy ez is egy lesz manapság divatos, feszültséggel teli tárgyalótermi drámák közül (A chicagói 7-ek tárgyalása, Saint Omer, Egy zuhanás anatómiája, A Goldman ügy, A vád), Plante nézőpontot vált és Chevalier két rajongójára kezd el figyelni. Kelly-Anne a bíróság előtt találkozik a gyilkos egy másik csodálójával, a vidékről érkező Clementine-nel (Laurie Babin), akivel együtt kezdik el követni az eseményeket és furcsa kötelék szövődik közöttük.

A film fő vállalása, hogy belehelyezi a nézőt a sorozatgyilkosok iránt fanatikusan érdeklődő lányok világába. Izgalmas megközelítés, hiszen két olyan szereplővel kell mennünk, akik a megszokotthoz képest egészen másképp gondolkodnak egy ilyen ügyről. Így a Vörös szobák, bár explicit erőszakot nem mutat, a tárgyalótermi jelenetekkel, valamint később, a darkweb működését megmutató szekvenciákkal épp eleget sejtet ahhoz, hogy próbára tegye a lelket és a gyomrot is.

A két lány különbözőképp rajong Chevalier-ért, Kelly-Anne hűvös, titokzatos és szófukar, Clementine viszont harsány és naiv, szinte gyermeki lelkesedéssel, amatőr nyomozóként ecseteli, szerinte miért ártatlan a férfi, akinek bűnössége egyre kevésbé megkérdőjelezhető. Clementine hiteles karakter, egy izolált közegből érkező, szociálisan fura lány, aki valószínűleg magányos, így számára a Chevalier iránti rajongás eszképizmusból vagy épp a valahova tartozás igényéből is fakadhat. Plante az ő történetszálával a zárt internetes közösségek veszélyeire, az elmagányosodás jelenségére és a dezinformáció káros hatásaira is utal.

Kár, hogy a rendezőt inkább a kevésbé kidolgozott Kelly-Anne érdekli, aki alapvetően tényleg egy izgalmas, rejtélyes figura, nem függetlenül Juliette Gariépy karizmatikus színészi jelenlététől. Gariépy testtartásával, kiszámíthatatlan reakcióival és a tekintetéből sugárzó furcsasággal fent tudja tartani az érdeklődést azután is, hogy a forgatókönyv cserben hagyja. És ez sajnos elég hamar megtörténik, Kelly-Anne ugyanis olyan karakter, akiről nagyon nehéz elhinni, hogy a valóságban létezhet. Szupermodellként dolgozik, közben profi hackerként bűvöli a darkwebet, online pókerbajnokságokon nyer eszméletlen mennyiségű bitcoint, sőt, még fallabdában is verhetetlen.

És úgy tűnik, hogy mindezek mellett egy igazi szociopata, aki mintha nem Chevalier-ért, hanem magukért a gyomorforgató bűncselekményekért és az azokról készült snuff videókért lelkesedik . Ennek okait azonban nem fejti ki a film, és a lány személyiségéhez sem jutunk közelebb, így pont az a vállalás nem teljesül, hogy megértsük, miféle emberek és miért rajonghatnak egy sorozatgyilkosért. Kelly-Anne pedig önirónia és kikacsintások híján nem tud olyan szimbolikus figurává sem válni, mint például az Amerikai pszichó Patrick Bateman-je, így titokzatossága egy idő után inkább idegesítő lesz. Az sem segít ezen, hogy a forgatókönyvet is jegyző Plante Clementine szájába adja az időközben a nézőben felmerülő kérdéseket. Ki ez a lány valójában? Miért nincsenek bútorok a nappalijában? Miért érdekli őt ennyire egy sorozatgyilkos? Miért az általa átprogramozott AI személyi asszisztens az egyetlen, akivel élő kapcsolata van? Miért hoz egy ellentmondásos döntést a történet végén?

Ezekre a kérdésekre ugyan nem ad választ a film, de az internet sötét bugyraiban történő szörfözéssel és magának a deepweb jelenségnek a kifejtésével egészen sokat foglalkozik. Kelly-Anne hackerkedéseit jól ritmizált, kémfilmekbe is beillő jelenetekben mutatja meg Plante, amik épp attól hajmeresztőek, hogy a valóságban is létező weboldalakat (például a haveibeenpwned.com-ot) és szolgáltatásokat használja a főszereplő. A Vörös szobák bizonyos jelenetei rendesen lehoznak az életről, dicsérendő a merész témaválasztás, ahogyan Gariépy és Babin alakításai is. Érezhető, hogy a forgatókönyvíró-rendező alapos kutatómunkát végzett, azonban Plante mintha kissé elmérte volna az arányokat. Így hiába vannak kimagasló pillanatai, a Vörös szobák mégis inkább hiányérzetet kelt a két órás játékidő végén.

Vörös szobák 2024. április 18-án került a hazai mozikba, az ADS Service forgalmazásában.