Szubjektív díjkiosztó

Megnyílik az evolúció térideje.A síró teve történetéről nem érdemes túl sokat beszélni. Die Geschichte vom weinenden Kamel. Ha valaki ezt a filmcímet látja, hacsak teheti, ne hagyja ki. Egy nomád körülmények között élő mongol család halad keresztül a Góbi-sivatagon. A tevék ellenek, az utolsóból két napi vajúdás után úgy kell kiráncigálni a borjút, mely a nehéz szülés mellett még fehér színű is. Az anyának ez túl sok, nem akarja elfogadni kicsinyét. A kis fehér teve egyetlen módon élheti túl a dolgot, egy ősi rituálénak kell alávetni a két állatot. Az aprócska történet, a szikár képi világ és a szűkszavú, kizárólag a szükséges információ átadására konstruált dialógusfoszlányok által létrehozott minimalista közeg mögött, mély, józan ésszel alig-alig felfogható perspektíva nyílik meg a néző számára. A modern kor technikai vívmányai, az utolsók között lassacskán Mongóliát is elérték, a gyerekek parabola antennán keresztül nézik a nupagagyít, a nagypapa pedig szárazelemet hozat a rádiójába.

Ám az igazi érték, az ősi szokások átható ereje, a mai napig megmaradt ebben a kultúrában. Az elemi erővel kommunikáló hegedűszó és énekhang kettőse könnyeket csal ki a tevéből, ember és állat közti metakommunikációnak lehetünk tanúi, melyhez képest a műholdon keresztüli kommunikáció is eltörpül. A néző egy síró teve képében láthatja viszont saját magát, módja nyílik, hogy önnön állati mivoltára csodálkozzon rá, mai világunk egy apró szegletében megnyílik az evolúció térideje, hogy aztán rögtön be is záruljon, talán örökre, hiszen a rituálé után, talán utolsóként, ez a mongol család is megveszi első televízióját. Vagy filmsztárok lesznek Karlovy Varyban.