A beszélgetésen olyan fiatalok ültek, akik a 2000-es évek után születtek, már a CGI-animáció aranykorában, nem ismerhették a klasszikus rajzfilmgyártás metódusát, ezért Rófusz elmagyarázta nekik, hogy anno cellekre rajzoltak, egy másodperc pedig 24 cellből állt, azokat egymás után befényképezve keltették a mozgás illúzióját. Az animációs rendezők, forgatókönyvírók és operatőrök mellett voltak kifestők, fázisrajzolók és kulcsrajzolók is, akik egy óriási stúdióban (a Pannóniában) dolgoztak, ahol napközben sportoltak, játszottak és ihletet adtak egymásnak, motiválták egymást. Rófusz hiányolja ezt a rendszert, hogy ma már nincsenek ilyen nagy stúdiók és a legtöbben otthonról dolgoznak, szerinte ez lehet kényelmes, de sok közös élménytől megfosztja az alkotókat.
A Pannónia Stúdió előtt Rófusz a Mafilmnél dolgozott díszletfestőként és trükkfilmrajzolóként, itt ismerte meg idősebb Matolcsy Györgyöt, aki ajánlást adott neki a Pannóniás felvételihez. Mosolyogva idézte fel, hogy milyen büszkén ment be a felvételire Matolcsy ajánlólevelével, ahol azzal szembesült, hogy mind a 60 felvételizőnek menő ajánlólevele volt, többeknek sokkal jobb is, mint neki. Végül mégis bekerült a 10 fiatal közé a Pannóniába, ahol végigjárta a ranglétra minden fokát, a fázisrajzolótól az egyedi filmrendezőig. Itt készítette első önálló kisfilmjét, a Kő (1974) című animációt, majd 1980-ban az aranyszobrot meghozó A legyet.
Rófusz Ferenc a Budapesti Klasszikus Fim Maratonon (fotó: BKFM)
A légy elkészültéről azt mesélte a rendező, hogy a Pink Floyd Ummagumma (1969) című albuma ihlette, melynek egyik száma alatt légyzümmögés hallható. Ezt szerették volna eredetileg is használni a filmhez, de nagyon magas lett volna a jogdíj, egy valódi légy zömmögésének felvételét pedig nem tudták megoldani, ezért végül egy elég low-budget megoldáshoz folyamodtak: az egyik kolléga adja ki ezt a zümmögő hangot az egész filmben.
Akkoriban nem úgy ment, hogy volt egy filmterv, és azt szépen megcsinálhatták az alkotók, hanem több fordulóban egyeztetni kellett a forgatókönyvet a Művészeti Tanáccsal, akik egyből azt kérdezték, hogy ki a légy, és ki az üldöző? Innen indult A légy legendája, miszerint politikai célzattal készítette Rófusz, holott akkor még eszébe nem jutott a hatalom kritikájáról filmet csinálni. Bezzeg később, de erről lejjebb. Végül Hankiss Elemér volt az, aki leginkább támogatta a film elkészültét, ha ő nincs, Rófusz szerint nem valósulhatott volna meg A légy.
Rófusz úgy szerette volna elkészíteni A legyet, ahogy előtte még senki: háttéranimációval. A rendező szerint a gyártás alatt jöttek rá, miért nem készült még ezzel a technikával film: mert borzasztó macerás, aprólékos, lassú folyamat, mert minden egyes képkockát meg kell rajzolni, nem csak a mozgó szereplőket. A kész filmhez összesen 3600 lapot rajzoltak meg zsírkrétával. Az alternatív befejezésből hat cell ott lóg a rendező lakásának falán.
Rófusz Ferenc az Oscar-díjjal (fotó: MTI/Friedmann Endre)
A rendező abba is beavatta a közönséget, hogy a gyártás alatt egyik kollégája azt javasolta, hogy legyen más a film vége: mi lenne, ha a légy belerepülne az üldöző alak szemébe, ezzel legyőzve őt és boldogan tovaszállna a szabadba. A Művészeti Tanács nem fogadta el a változtatást, maradni kellett az eredetileg beadott forgatókönyvnél, ami végül el is nyerte az Oscar-díjat.
A '80-as években nem volt internet, televízió sem volt minden háztartásban, a mozikban pedig maximum kísérőfilmként adtak le kisfilmeket, amíg a késő nézők megérkeznek. Ezért a kisfilmek terepe a fesztiválok voltak, ahova A légy is szép számmal eljutott. Többek közt a nagy presztízsű Ottawai Nemzetközi Animációs Filmfesztiválra is, ahova a rendező is elutazott. Itt találkozott az egyik leghíresebb amerikai animátorral, Bill Littlejohnnal, aki meghívta magához Los Angelesbe. Rófusz elmesélte, hogy nem tudott igazán angolul, de jól megértették egymást.
Akkoriban hiába volt a magyar animáció a csúcson, hiába értek el óriási sikereket az újhullámos alkotók, az egyedi animációkat jóval mostohábban kezelte a rendszer az élőszereplős nagyjátékfilmekhez képest. A légy Oscar-díjának évében volt még egy magyar jelölt: Szabó István Bizalom című alkotása a legjobb idegen nyelvű film kategóriában szerepelt. Szabó és alkotótársai egy szépen megszervezett utat kaptak a magyar kormánytól, míg Rófuszéknak nem ment olyan egyszerűen a vízum megszerzése, meg egyáltalán a kiutazás költségeinek megszerzése. A rendező szerint ha a Sisyphus pár évvel korábban elnyeri az aranyszobrot, akkor A legyet is másképp kezelték volna itthon.
Így hát Rófusz és alkotótársai nem tudtak kimenni a díjátadóra. Sőt, az Oscar-díj hírét is a Szabad Európa rádióból tudta meg, akik már hajnalban bemondták a hírt, míg az állami rádiók csak délután. A rendező nosztalgikusan emlékezett vissza erre a pillanatra: hisztérikusan rohant be az alvó feleségéhez a hálószobába, nem tudta elhinni, hogy Oscart nyert.
De mi a helyzet az ominózus Oscar-átadóval? Az alábbi youtube videón elérhető az 1981-es díjátadó, melyben Alan Arkin (A család kicsi kincse, A 22-es csapdája) és Margot Kidder (Superman) konferálta fel az animációs rövidfilm kategóriát. A humorista azt kérdezte Kiddertől, hogy milyen rövid a rövidfilm, mire a színésznő azt felelte, hogy 3000 láb (kb. 90 ezer centiméter), vagy annál kevesebb. Arkin elvégezte a matekot: 90 láb per perc, vagyis maximum 33,3 perc hosszú egy rövidfilm. "Én tudok olyan köszönőbeszédet, ami ennél hosszabb volt." – hallatszik a replika a színésznőtől, majd végre elérkeznek a jelöltekhez.
A jelöltek felsorolásánál Kiddernek jut Rófusz Ferenc neve, aki úgy ejti ki a magyar rendező nevét, hogy ha nem tudnánk mire kell figyelni, fel sem tűnne: "Förenz Rafjúz". Aztán jön a kellemetlen pillanat: Kidder bejelenti, hogy nincs itt a rendező, majd egy férfi mégis fellép a színpadra, átveszi a díjat és csak annyit mond: Még a rövidfilm is lehet nagy(szerű) ("Even the short film can be great"). Ez a férfi Dósai István volt, a Hungarofilm akkori vezérigazgatója. Rófusz barátjának, Bill Littlejohnnak feltűnt, hogy az akkor 34 éves rendező nem öregedhetett ennyit a pár hónappal ezelőtti Los Angeles-i látogatása óta (Dósai ekkor a hatvanas éveiben járt), ezért szólt az Oscar-bizottságnak, hogy nem biztos, hogy jó embernek adták oda a szobrot. Rófusz később megkapta az amerikai vízumot, így már át tudta venni az Oscar-díját.
Azt gondolnánk, hogy egy Oscar-díj mindent megváltoztat egy alkotó életében, remek lehetőségek jönnek és új ajtók nyílnak meg előtte. Ez részben így is volt, ugyanis az egyik legmenőbb amerikai függetlenfilmes, Ralph Bakshi a csapatába hívta Rófuszt, többek közt mert egy Oscar-díjassal jobban lehet promózni a készülő filmet. Viszont Kelet-Európából nem ment volna könnyen a több hónapos amerikai vízum, ráadásul az egész családnak, úgyhogy ez a remek lehetőség sajnos nem jött össze. Ahogy sok más sem itthon. Rófusz többedmagával beadott egy egész estés filmtervet a Művészeti Tanácshoz, amit elutasítottak. Az, ahogyan az Oscar-jelölését kezelték, valamint a filmterve meghiúsítása végül mégiscsak arra az útra vezette, hogy társadalomkritikus animációkat készítsen.
Rófusz Ferenc az Amerikai Filmakadémián az Oscar-díjával
Így rendezte meg a Holtpont és a Gravitáció című kisfilmeket, melyek már valóban azzal a céllal készültek, hogy a rendező kifejezze a hatalommal szembeni ellenérzéseit. A Holtpontot egyébként a The Doors inspirálta, és nem sokkal elkészülte után betiltották, méghozzá azzal az indokkal, hogy oroszul beszélnek benne a katonák, akik megölik a főszereplőt. Rófuszék hiába próbáltak azzal a cseles érvvel élni, hogy nem oroszul, hanem angolul beszélnek, a Tanács hajthatatlan volt. A rendező még egy angol nyelvi szakértőhöz is fordult, hogy papírt szerezzen arról, hogy angolul beszélnek a filmben, és a szakértő örömmel adott is volna róla szakvéleményt, noha mindketten pontosan tudták, hogy tényleg orosz szavakat hallani benne.
A Gravitációban azzal volt gondja a Tanácsnak, hogy miért piros a fiatal, szabadságra vágyó alma, ezért lett végül kék az egész film, mert abba már nem tudtak semmilyen ideológiát belemagyarázni (még ha Rófusznak elég sok mondanivalója is volt vele, ami a mai napig érződik mind a két filmen).
Szóba került Rófusz külföldi kitérője: először Németországba ment, ahol reklámokat is készített, majd Kanadában telepedett le, ahol a Nelvana stúdióban dolgozott. Rófusz szerint Kanada még mindig a világ animációs filmgyártásának egyik fellegvára, élen a National Filmboard of Canadával (NFB), ami csak úgy ontja magából az Oscar-díjas kisfilmeket. Anno ezért is gondolta esélytelennek az Oscar-díjat, mert két kanadai alkotással szállt versenybe. A fiai azóta is Kanadában dolgoznak, apjukhoz híven ők is az animációs szakmában.
Rófusz azt is elmondta, hogy több filmterve is volt, viszont külföldön azért nem akart animációt készíteni, mert ott minden jogot elvesztett volna a stúdió javára. Ezért is jött vissza Magyarországra, ahol 2012-ben elkezdte a Hoppi mesék című gyereksorozat rendezését, melyre a Médiatanácstól kaptak támogatást, illetve legutóbbi egyedi filmje, Az utolsó vacsora is a Dargay Attila-pályázaton nyert pénzt még 2015-ben. A Leonardo da Vinci festménye ihlette animáció tervei már a hetvenes évek végén megvoltak, be is adta Rófusz a Művészeti Tanácshoz, de elutasították. Így visszanézve ennek már örül a rendező, mert nem tudta volna olyan színvonalon elkészíteni, mint amit végül 2019-ben bemutattak.
A további terveiről elmondta, hogy jelenleg Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című festményét tervezi animációs formában adaptálni, melyre már nyertek is valamennyi pénzt, így neki tudtak állni a gyártásnak. A beszélgetés végén azt az izgalmas információt is elárulta, hogy Leonardo DiCaprio Özönvíz előtt (Before the Flood) című dokumentumfilmjében találkozik a pápával, akinek elmondja, hogy az ő gyerekszobája falán is egy Gyönyörök kertje replika lógott.
