A zseniális médiakritikus honlap A.V. Club Crosstalk rovatában figyelemreméltó vita jelent meg a közelmúltban arról, hogy miként avult el mára teljesen a nagy amerikai tévéhálózatok évadokon alapuló programszerkesztési rendszere, illetve, hogy ez milyen hatással van a műsorok kreációjára, ezen belül a tévésorozatok jellegére, minőségére. A gondolatmenetet továbbkövetve eltűnődhetünk a modern szériák narratív technológiájának további fejlődésén.
A kérdést jobbára kénytelenek vagyunk az amerikai sajátosságok számbavételére szorítani. Noha az utóbbi kábé 6 év sorozat-boomja a szokásos néhány esztendőnyi késéssel hazánkba is elért, és a két országos kertévé programigazgatói kénytelenek voltak felugrani a szekérre, amikor a jelenség már megkerülhetetlen volt, a hazai vagy részben hazai kreációval készülő szériákat jobb ehelyütt nem említeni. Bő évtizedes lemaradással bírnak nem pusztán történetmesélési technikáik, de úgyszólván minden kreatív szempontból.
Ez nem csupán hazánkban van így. A sorozat-reneszánsz hatásaként a zeitgeist szerves részévé vált a jelenség, rengetegen gondolkoznak designer szériák létrehozásán szerte Európában. Csak idő kérdése, hogy ezek mikor jutnak ki a nemzetközi színtérre, és amennyiben ez megtörténik, mennyi időbe telik, míg az amerikaiak remake-et készítenek belőle, és az a – minden szempontból felturbózott – verzió mikor jut el hozzánk.
 |
| Mi zajlik a színfalak mögött? Studio 60... |
Csakis olyan sorozattal fog ez megtörténni, melynek kreatív háttere legalább néhány szempontból megfelel a jelenlegi nemzetközi trendeknek. (Nagyjátékfilmekkel ellentétben ez a megfelelés itt nem elsősorban költségvetési és kulturális kérdés. Jó példa erre több low budget, low concept amerikai sorozat, amelyek szinte „európaiak” témaválasztásukat, narratív megoldásaikat tekintve.) Ezeket a trendeket befolyásolja jelentősen a time-shifting néven elterjedt jelenség, illetve az utóbbi időkben tetőző digitális forradalom.
A Tivo és az itthon is jelenleg bevezetés alatt álló IPTV illetve a legtöbb merevlemezes és/vagy DVD felvevő lehetővé teszik különböző tartalmak rendszeres rögzítését, a reklámszünetek kiszerkesztését illetve az adás valósidejű kimerevítését, ismétlését, „visszatekerését”. Ezek az on-demand szolgáltatások illetve a szélessávú internetkapcsolat hétköznapivá válásával tömeges méretűvé váló (fizetős és illegális) letöltések alapvetően változtatják meg a médiafogyasztói szokásokat.
A nézők akkor és úgy kívánják fogyasztani a különféle tartalmakat, amikor és ahogyan legkényelmesebb számukra. Rövidesen így értelmét veszítik a hagyományos programszerkesztői elvek és szabályok. (Nem beszélve arról, hogy a kereskedelmi tévézést eltartó reklámoknak is másképpen és/vagy máshol kell helyet találni. A 2006/07-es tévés évad legnagyobb felhajtással beharangozott szériája, a kezdetben kritikuskedvenc, a későbbiekben kreatív gondokkal és a nézettség rohamos csökkenésével küszködő Studio 60 On The Sunset Strip – itthon: Színfalak mögött – a legendás kreátor Aaron Sorkin érvei szerint a legtöbbet time-shiftelt (időugratott?) program a saját slotjában. Ez azonban vajmi keveset számít a hirdetőknek, akik eltartják a méregdrága – és nézettségileg problémás – sorozatot.)
Különösen az általában sokkal kedvezőbb kritikai visszhangot kiváltó folytatásos sorozatok sínylik meg egyelőre az új rendszert. Ezek ugyanis azok, melyeknél – amennyiben valóban profi az írói háttér – ha kimarad egy epizód, a néző óhatatlanul veszít az élményből. A civilizált világban egyre kevesebben hajlandóak azonban az életüket tévés programszerkesztői elvárások szerint élni, és hazarohanni csütörtök 8-ra a kedvenc szériájuk kedvéért.
Ekkor jönnek a képbe a modern kor vívmányai. A néző rögzíti a kérdéses epizódot, vagy letölti azt akár már másnap, illetve végső esetben megvárja a pár hónap elteltével kiadott DVD-t. A 24és a Lost farvizén robbanásszerűen elterjedt folytatásos sorozatok közül pont emiatt idén szinte az összes új csúnyán elvérzett.
A kritikusok hozsannái és a masszív „időugró” rajongóbázis ellenére a tényleges – ódivatú módon mért – nézettség nem hozta az elvárt szintet, így a legtöbb idei szezonban bemutatott sorozatot idejekorán levették a műsorról, szinte kivétel nélkül elvarratlan szálakat, a rajongók életében pedig lelki töréseket hagyva hátra. A 22-es csapdáját egyelőre a nagy hálózatok a lehető legostobább módon igyekeznek orvosolni: a folytatásos történetek hanyagolásával és a különféle (orvosi, bűnügyi, jogi) nyomozós, epizódonként lezárt cselekményeket elmesélő sorozatok előtérbe helyezésével.
|
|
Kezükben a megoldás?
Kemény Zsaruk |
Ezek a zárt történetszerkesztésű szériák eleve sokkal repetitívebbek és végső soron kevésbé érdekesek, mint a folytatásos sorozatok. Még az olyan zseniális karakterizációra épülő szériák is, mint a Dr. House cselekményvezetésüket tekintve borzasztóan egyszerűek. Ezen felül pedig jelegüknél fogva nem, vagy csak minimális jellemfejlődést mutatnak be. Ezzel pont a mai, túlnyomó részt karakterdrámára éhes nagyközönség egyik legalapvetőbb elvárását nem elégítik ki.
Egyetlen előnyük tehát, hogy a néző bármikor bekapcsolódhat a sorozat élvezetébe anélkül, hogy bármi lényegesről lemaradna. Az időugrás azonban szép lassan átneveli az igényesebb, új technológiákra nyitott – egy szóval tehetős – közönséget a „mindegy mi van, azt nézem” típusú zombitévézésről az „azt nézem, amihez kedvem van” jellegű fogyasztásra. Ezzel a legnagyobb megrendelő kereskedelmi hálózatoknak is számolnia kell.
A jövő az A.V. Club lelkes amatőrjei szerint a kábeltévéken már honos sorozatkreáció adoptálása, azaz a 22-24 epizódból álló sorozatévadok áttekinthetőbb, akár egyben, még adásba kerülés előtt leforgatható 10-13 részessé zsugorítása lenne. A minőség javításán túl ennek további előnye lehet komoly filmsztárok átcsábítása egy-egy évadra (ahogy az a kábeles kultszéria The Shield – Kemény Zsaruk esetében Forrest Whitakerrel és Glen Close-zal is történt).
Hogy visszatérnek-e az utóbbi időkben szinte csak prémium- és közszolgálati csatornákon előforduló miniszériák, azon a cikk folytatásában elmélkedünk majd.
