Interjú Budai Györggyel

filmhu: Két évvel ezelőtt, a Jött egy busz című szkeccsfilm összeállítás után kiszállt a magyar filmből. Pedig tucatnyi játékfilmnek volt producere-társproducere, többnyire sikeres daraboké. 

Gothár Péter: Akasztottak

Budai György: Tucatnyi talán nem volt. Kezdtük a Kalózokkal,- a sorrendért nem kezeskedem – majd következett az Akasztottak, egy képzőművészeti film, - Gothár Péter rendezte, Dés László írta hozzá a zenét. Böröcz András New Yorkban élő magyar szobrászművész Akasztottak című szoborcsoportjára épült, melyek faszobrok és egyben hasított fadobok, hangszerek is. Jelenleg a Szépművészeti Múzeum kortárs gyűjteményében vannak.

Közben a Kalózok az év legnézettebb filmje lett, nyertünk vele 25 millió forintot. Ebből az összegből indult el a Nexxt.  Aztán Simó Sándorral közösen megcsináltuk a Portugált  és a Macerás ügyeket, majd Muhi Andrással a Libiomfit. Valami kis segítséget nyújtottam Kálmánchelyiék előző filmjéhez is (Legkisebb film a legnagyobb magyarról). Segítettem Forgács Péter A dunai exodus című filmjének kijutni Cannes-ba, de ott sem az alkotásban, sem a finanszírozásban nem vettem részt. Utána jött a Kísértések Kamondi Zolival. Nagyjából ennyi. A Jött egy busz volt az utolsó, a fiatalokkal.
 
filmhu: Úgy tudom, Dés László vitte bele önt a filmezésbe, így volt?

B. Gy.: Ez egy összetett ügy, de való igaz, Dés Lacinak feltétlenül köze volt hozzá. A kilencvenes évek közepén vele és Geszti Péterrel csináltunk már néhány dolgot. A Kalózok egyébként eredetileg egy zenés tévésorozatnak indult, ami különböző okok miatt nem jött létre, s végül kettejük eredeti ötletéből készült el a mozifilm.

filmhu: Nagy csinnadratta volt a Kalózok körül. Őszinte, kíváncsi várakozás és botrány egyaránt. Különösen, mikor kiderült, hogy Sas Tamás - a felkért rendező - és a Dés-Geszti páros másként gondol a produkcióra. 
 
B. Gy.: A Kalózoktól harsogott a magyar sajtó akkoriban. Egyébként eredetileg Gothár Péter lett volna a rendezőnk, de Gothár váratlanul amerikai pénzt kapott a Jancsi és Juliska című filmtervére, ami régóta dédelgetett álma, és kiszállt. Mi pedig kénytelen-kelletlen menet közben rendezőt váltottunk, s felkértük Sas Tamást. S aztán lettek bizonyos anomáliák… Én magam mindenesetre először voltam producer, rögtön nem értettem semmihez, s ami hibát el lehetett követni, azt el is követtem. A Kalózokon tanultam mindent. 

filmhu: Mi mindent?  

Harsogott tőle a magyar sajtó Kalózok (Bodó Viktor, Király Attila és Kecskés Karina)

B. Gy.: Nem vettem részt annyi filmben, hogy ars poeticát tudnék megfogalmazni, de a legfontosabb tanulság számomra, legalábbis üzleti oldalról, s ezt aztán a többi filmem is sajnos igazolta, hogy a magyar filmgyártásban általában és jellemzően nincs stabil felelősségi rendszer. Ez valószínűleg a szocialista filmgyártás öröksége, s nyilván több idő kell hozzá, mire az ilyesmi kialakul. Itt az ember, ha producer, könnyen betéved abba az utcába, hogy túl sok dolgot bíz másokra, miközben a végső felelősség végül is az övé. A világ filmgyártásában a producer a gazdája a filmnek, neki kell a legfontosabb stratégiai döntéseket meghoznia, az alkotó - ha úgy tetszik, csak a szellemi gazdája. A kilencvenes évek végén azonban nálunk ez úgy nézett ki, hogy volt a filmnek egy költségvetése, s elkezdték forgatni. Aztán mikor a pénz elfogyott - forgatás ugye abba nem maradhat -, különböző állami forrásokból próbáltak még szerezni hozzá.

A magyar filmgyártásban a legnagyobb baj, hogy a rendszer egyetlen szereplője sincs egzaktul leszabályozva. Sem a különböző állami források, sem a munkakörök, sem a munkáltató jogosítványai, sem a munkaszerződések, sem a finanszírozás, sem a likviditás. Ha az én cégeimben ilyen struktúrák lennének, biztos, hogy robbantanám, átszervezném, átalakítanám őket. Ráadásul az a tradíció, hogy utólagos elszámolás alapján finanszíroznak. Szerintem meg utólag finanszírozni csak temetést lehet, minden mást - persze szigorú elszámolási renddel - lehetőleg előre kellene. Hozzáteszem, lehet, hogy amióta kiszálltam, változott ebben valami.
 
filmhu: A magyar filmben tradicionálisan rendezőuralom van. A rendszerváltás óta - a direkt politikai gyámkodás megszűnése és a nézőszám drámai csökkenése óta pedig különösképpen. Ön egy olyan pillanatban lépett a pályára, amikor a produceri rendszer épp csak kialakulni látszott. 

B. Gy.: Kétségtelen, hogy itt az utolsó ötven évben a rendező centrikus filmnek van tradíciója, s ebben a rendszerváltás gyökeresen nagy forradalmat nem csinált. Csakhogy ez éppen nem uralom, hanem munkakör, munkamegosztás és felelősség kérdése kellene, hogy legyen. Én elfogadom a rendező-centrikus filmet, ha az anyagiakért is a rendező felel.
 
Persze ez egy olyan ország, ahol egyébként is rendszeresen előfordul, hogy nem ott keletkezik a jövedelem, ahol a kiadás, nem ott a szankció, ahol a döntés, nem ott a felelősség, ahol a felelősségre vonás. Ezek a dolgok nálunk szépen el tudnak válni egymástól. A filmgyártásban nem szükségszerű, hogy elváljanak, annyira talán nem tragikus a rendszer, de nem is feltétlenül járnak együtt. Mindenképpen túl nagy a mozgástér, és ezért fordul elő rendszeresen, hogy baj történik, s nem találni a felelőst. Én része voltam ennek a történetnek. És ahhoz képest, ahogyan az egyéb üzleti vállalkozásaimat viszem, azt kell mondjam, a filmezésben én sem jártam el kellő szigorral. Volt, amikor azért, mert még nem ismertem eléggé a közeget, de olyan is volt, hogy nem figyeltem oda igazán, nem voltam kellően következetes. És persze nem csak a siker csapatmunka, a betli is az. Kinek-kinek, ízlése szerint, a kudarcból is ki kell vennie a részét. Mindenesetre biztosan merem mondani, hogy egy olyan filmet sem készítettem, ahol - mondjuk az iskolai osztályozást figyelembe véve - négyest vagy ötöst adhattam volna magamnak.

filmhu: Itt most a produceri munka színvonaláról beszél…

Ha baj történik, nem találni a felelőst Hajdu Szabolcs: Macerás ügyek

B. Gy.: Csakis. Egyébként - nyilván nem függetlenül ettől -, szerintem ezeknek a filmeknek az esztétikai színvonala sem volt egységes. Az esztétikai kompromisszumoknak nagyon sokszor van szervezeti vagy anyagi aspektusa. A magyar filmben a kudarc oka nem feltétlenül a rendező mulyasága, tehetségtelensége, oda nem figyelése. Mert ha például egy sebésznek mondjuk futás közben kéne operálni, akkor valószínűleg ő is többet vágna mellé. A magyar stábok - finanszírozási, szervezeti, strukturális okokból - rendszeresen vannak belekényszerítve lehetetlen ritmusú munkába. Nem biztos, hogy elrontják, de nagyon megnő a valószínűsége. Végül is lehet guruló műtőasztalon is szemet operálni, csak nem biztos, hogy a beteg látni fog. És a magyar filmek többnyire így készülnek.

filmhu: Azért nyilván volt ebből a szép számú filmből néhány, ami optimális viszonyok között készült…

B. Gy.: Biztos volt ilyen, csak én nem tudok róla. Ettől függetlenül szeretem a filmjeimet. Pontosabban mindegyikben van épp elég dolog, amit szeretek, és sok minden, amit nem. Például a Libiomfit imádom. A vége, az a Rómeó és Júlia - Szentivánéji álom kombináció szerintem zseniális. A Portugált az első pillanattól az utolsóig nagyon szeretem. És az élet különleges ajándékának tartom, hogy Simóval dolgozhattam, s hogy mi barátok lehettünk. Együtt csináltuk a Macerás ügyeket, Hajdú Szabinak ezt a nagyszerű belépőjét, aminek szerintem isteni humora van és hihetetlen lebegése. Az Akasztottakat is szeretem, de csak az első kétharmadát. A vége nem teszik. A Kísértésekben is sok minden közel áll a szívemhez. Például amikor Marci és Básti Juli veszekedése után a cigány kislány elkezd énekelni, az szerintem félelmetes. Vagy a Nexxt-nek az a jelenete, amikor Bodó Viktor lemészárolja a két nőt, filmtörténeti jelentőségű. Az más dolog, hogy nézhetetlen, nekem is felfordul a gyomrom tőle, ötszázszor láttam, mégsem tudom kivonni magam a hatása alól, s azt gondolom, tökéletesen van megcsinálva. A Nexxt volt egyébként szakmailag a legnagyobb betli, szinte mindenki utálta. Én viszont nagyon büszke vagyok rá, hogy közöm van hozzá.

filmhu: Talán nem hagyja abba, ha kicsúszott volna egy remekmű?  

B. Gy.: Ha nekem kicsúszik egy remekmű, az kb. olyan, mint a lottó ötös. Mert semmi nem predesztinálta. Remekmű akkor csúszik ki, ha valaki ezt tudja. Különben meg van egy utazó sebesség.

Egyébként nagyon kevés magyar filmet láttam, ami igazán odaszögezett volna a székhez. Előbb-utóbb mindig az történik, hogy „Na jó, akkor tanuljunk!” Vagyis elkezdek szakmai dolgokat figyelni: hol áll a kamera, hogy van világítva… De akkor azzal a filmmel már baj van.
 
filmhu: Szerintem igazi bevállalós producer volt. Jó néhány esztétikai értelemben kockázatos filmet indított el. A Nexxt, a Libiomfi, vagy a Jött egy busz nem voltak éppen biztos kalandok. 

Szinte mindenki utálta Schilling Árpád: Nexxt

B. Gy.: Én erre azt mondom, egy producernél ez a minimum. A nem bevállalós producert én gyártásvezetőnek hívom. Egy gyártásvezető esetében egyébként kifejezetten jó, ha nem bevállalós. Persze úgy a jó, ha a produceri bevállalás nem csak addig tart, hogy kirántom a kardom és rohanok, hanem utána még nyerni is kéne.

filmhu: De épp a siker vagy a bukás Magyarországon zavaros fogalmak. Túl kicsi a piac, túl nagy az amerikai konkurencia, túl drága a jegy, stb. stb. Önt végül is mi érdekelte a végeredményből, a nézőszám vagy a díj?

B. Gy.: A díj soha nem érdekelt. Nem akarok én senkit megbántani, de az a baj ezzel, hogy a díjak éppen nem érnek semmit. Nem azért mert általában nem adnak érte pénzt, hanem mert csak véletlenszerűen fejeznek ki értékeket. Összehasonlításként: ha én Franciaországban három év alatt az év producere lennék, akkor vagy én vagyok az elmúlt száz év legnagyobb producer zsenije, vagy botrányosan szar filmek készülnek Franciaországban.
 
filmhu: 2003-ban Magyarországon ön (másodmagával) „Az év producere” volt.

B. Gy.: Hát ezért mondom! És mert pontosan tudom, hogy milyen producer voltam. Jól esett a díj természetesen, de körülbelül azon az értéken nyugodott, hogy én bevállalós vagyok. Senki nem nézte, hogyan dolgozom, mit csinálok, mi jött létre, azt mondták, van itt egy pali, aki nekiáll öt fiatallal filmet csinálni, és ez milyen jó. Csak ez szerintem nem az év producere, hanem inkább a hónap pedagógusa.

filmhu: Azért ennél szerintem jóval több történt. A magyar filmes gondolkodás súlyos provincializmusa, hogy külön skatulyában tartja a közönségfilmet és a művészfilmet. És önnek minden filmje olyan - nem tudom mennyire tudatosan -, ami erről nem vesz tudomást. Ami ezt a reménytelen gondolkodást kikezdi.

B. Gy.: Kétségtelenül volt ilyen igényem, vártam ezt ettől a dologtól. Úgy, hogy jól esik hallani, hogy ez mégiscsak látszott.  De a lényeg úgyis csak az, hogy tudni kellene a szakmát. A filmgyártásnak van rendezői- operatőri- gyártási- és produceri része. S szerintem a magyar produceri gárda hozzáértése meglehetősen kérdéses. Én még olyan magyar filmről nem hallottam, ahol a produceri rész rendben volt - beleértve a sajátjaimat, sőt kezdve a sajátjaimmal.

filmhu: Ha egy kitűnő produceri gárda működtetné a magyar filmipart, jobb filmeket látnánk a mozikban?

Nem tudjuk van-e végig vágány Kálmánchelyi-Stefanovics-Végh: Libiomfi

B. Gy.: Nagyon szkeptikus vagyok ebben a dologban, de azt gondolom, ha kitűnőek lennének a producereink, nem készülnének magyar filmek. Ugyanis egészséges felelősségérzettel a mai feltételrendszer mellett nem szabadna filmet csinálni. Miközben meggyőződésem, hogy a magyar film a magyar kultúrának húzó ágazata kellene hogy legyen. Mert nagyon fontos, hogy egy országnak legyen saját filmművészete, saját moziközönsége.

Én minden filmemet olyan feltételek között készítettem, hogy óriási hiátusok voltak már amikor a paramétereket felmértük. Ha ezt az ember tudja, és mégis bevállalja, akkor brahista. Mint amikor kiírnak egy pályázatot a Magyar Televízió elnöki székére, s úgy pályáznak emberek, hogy nem tudják, mennyi pénzből fog működni a Magyar Televízió. Szerintem aki ilyen körülmények között pályázik, az per definitionem, alkalmatlan. A producerekkel is éppen ez a helyzet. Mindig benne van a vállalkozásban a bukás. Csak az a baj, hogy ha én bukok, velem együtt a film is bukik. És a művészi kockázatig még el sem jutottunk. Mert az vállalható kockázat, hogy Garcia Márquez következő könyvéhez adunk papírt, tollat, íróasztalt, a könyv esetleg mégsem lesz olyan jó. A magyar filmben azonban nem csak az alkotás kockázata van. Maga a működési struktúra felvállalhatatlan kockázatokat hordoz. Le tud-e a film egyáltalán forogni? Lesz-e pénz az utómunkára? Ilyen kérdések rendszeresen adódnak. 

filmhu: Ezek szerint a legtöbb filmje veszélyben volt.

B. Gy.: Nem a legtöbb, mindegyik. Ha nem állok a produkció mögött anyagilag, ha a saját pénzemből utólag nem nyomom őket, egyik sem jött volna létre. Nálunk egy film, nem úgy indul el, hogy látom az első kockától az utolsóig, hány napot forgatunk, milyen feltételek között, milyen költségvetés mentén. Hanem úgy, hogy látjuk a kétharmadát - amiről később mindig kiderül, hogy valójában csak a fele - , és akkor elindul. S onnantól elkezdődik a kompromisszumok végtelen áradata. Bemegyünk az alagútba ezerrel, de nem tudjuk van-e végig vágány. Viszont a szerelvény robog, mindenki teper, mert ami le van forgatva, azt már tőled nem vehetik el. S aztán a dolognak lesz egy tehetetlensége, egy morális, jogi és pénzügyi nyomás, hogy majd úgysem hagyják, hogy félbe maradjon. A producer pedig - csak úgy mellékesen, a büntetőjog határán tántorog, hiszen közpénzből elkezdett valamit, amit esetleg nem tud befejezni. Másfelől az ilyenfajta rendetlenség és anarchia összemossa a különbséget a között, hogy elfogyott a pénz, vagy esetleg elsikkasztották. És persze, ha rendszeresen zavarosban csinálják a filmeket, akkor tényleg lehet sikkasztani. De nálunk nincs példastatuálás. Talán egyszer valakinek majd kitörik a nyakát - ez még eddig nem történt meg - s azt mondják: mostantól rend van! De akkor meg fölmerül, hogy miért pont vele kezdik?

filmhu: Nem biztos, hogy ezzel egyetért, de Dés László egyszer úgy fogalmazott, hogy ön inkább mecénás, mint producer. Tudható, hogy sokáig ön volt talán az egyetlen, aki jelentős saját pénzt is áldozott a magyar filmre. 
 

Százezer forint is személyes kockázat Kamondi Zoltán: Kísértések

B. Gy.: Kétségtelen, hogy én úgy képzelem el a filmproducert, mint egy vállalkozót. De olyan magyar producert, akinek saját személyes kockázata lett volna a filmjében, még nem láttam. Ide is pályázunk, oda is pályázunk, s a végén odafordulunk a stábhoz, és azt mondjuk, ennyi van. Szerintem ez nem vállalkozás, ez egy kis KFT, vagy BT, amelyik megtanult pályázatot írni. Én, amíg filmeket készítettem, azt mindig a személyes kockázatomra tettem. Viszont előre meghúztam egy határt, amit nem fogok majd átlépni. Persze az a kérdés, kinek mi a személyes kockázat. A magyar producerek zömének a százezer forint is személyes kockázat. Nálam mondjuk ez százmillió volt. S akkor én jobb producer vagyok, vagy több pénzem van? Carlo Pontitól állítólag egyszer megkérdezték, mennyi pénzt áldoz a filmjeire. Azt válaszolta, hogy ő producer, nem pedig hülye. Én tettem a filmjeimbe saját pénzt. Még művészfilmbe is, ami nyilvánvalóan soha nem tud megtérülni. Ilyen értelemben lehet mondani, hogy egyfajta mecénási tevékenységet folytattam. S ahhoz képest, hogy a vagyonosabb rétegek nálunk milyen keveset áldoznak a kultúrára - nem a saját kulturális fogyasztásukra, hanem a kultúra finanszírozására -, meglehetősen sok pénzt fordítottam filmekre. S úgy gondolom, a kultúrpolitikának muszáj lenne kidolgoznia egy stratégiát arra nézvést, hogy hogyan lehet státuszt, társadalmi respektust teremteni a filmes befektetések számára. Egyáltalán, hogyan lehetne elérni, hogy a rendszerváltás kedvezményezettjei felelősséget érezzenek, és visszaosszanak a vagyonukból filmre, kultúrára, oktatásra. Ebben a tekintetben szerintem nagyon le vagyunk maradva az európai társadalmaktól.

filmhu:Végül is tett-e valamit a filmipar azért, hogy önt benntartsák a rendszerben? Hogy legyen kedve továbbra is filmre költenie a pénzét. 

B. Gy.: Jellemzően nem. S épp erről beszélek: nem tart még ott a magyar kulturális finanszírozás, hogy ilyesmire oda figyeljenek. A magyar filmben annyira úszik mindenki, hogy az, hogy én vagyok, vagy nem vagyok, huszadrangú kérdés.

filmhu: Nem lehet, hogy korán hagyta abba? Hogy érdemes lett volna megvárnia a filmtörvényt?

B. Gy.: Én ebben szkeptikus vagyok. Ismerve a törvényt, nem látom, hogy forradalmi változás történt volna. Ott volt például a Sorstalanság, ami már a törvény után készült, ráadásul a nemzeti filmgyártás zászlós hajója. Botrány botrány hátán, csak amit az újságban olvashattam róla. 

filmhu: Nem hiányzik a film? Mert ez egy csúnya betegség, nehéz kilábalni belőle. 

B. Gy.: Hiányzik, de csak úgy, mint nyolc más dolog. Kamondinak is ezt mondtam annak idején, mikor kérdezte. Neki az az élete, hogy filmeket rendezzen. Nekem meg, hogy csináljak valamit, ami számomra fontos. Ez lehet a film is. Volt idő, amikor a film volt az. Most más. Én egyébként mindig több dologban vagyok egyszerre. Van egy speciális tudásom, hogy viszonylag gyorsan le tudok képezni dolgokat, anélkül, hogy az adott területhez értenék. S ezért vezetőként sok mindenbe bele tudok kapcsolódni.

filmhu: Esztétikai döntésekbe is belefolyt a filmezés során?

Nem könnyű esetek Budai György, Kamondi Zoltán és Medvigy Gábor

B. Gy.: Igen, persze. Voltak is ebből konfliktusok. Például a Kísértésekben. De Kamondival szerintem végül kölcsönösen úgy éreztük, hogy sikeres volt az együttműködésünk. Mert egyikünk sem erő alapján döntött, mindig meg tudtuk győzni egymást. Ami figyelembe véve akár az ő, akár az én személyiségemet, finom szólva is felér egy főnyereménnyel. Kamondi nem könnyű eset - de én sem.

filmhu: Kritikai értelemben valószínűleg a Kísértések a legsikeresebb filmje, rendezői és operatőri díjat nyert a Szemlén és versenyfilm volt Berlinben.

B. Gy.: Berlinben azt megelőzően 7 év óta nem volt magyar film. Ugyanakkor például - csak mert rákérdezett az esztétikai döntésekre - hosszan vitatkoztunk arról, hogy kombinálva legyen-e a filmben a fekete-fehér és a színes technika, működik-e ha kombináljuk, vagy sem. A magyar film színe-javát megkérdeztünk róla - Szabó Istvánt, Koltai Lajost, Sándor Pált, Szász Jánost - , sokakat. Heteket töltöttünk el ezzel a kérdéssel. S végül megegyeztünk, hogy vegyes technikát használunk, váltogatva. Majd kiküldtük a filmet egy fesztiválra, előzsűrizésre, úgy emlékszem Moszkvába, ahonnan visszaírtak, hogy rossz kópiát kaptak, küldjünk másikat, mert ez hol fekete-fehér, hol színes. És akkor - csak úgy magamban - feltétlenül idézőjelbe tettem a saját esztétikai döntésem helyét, s hogy ezt mennyire tartsam fontosnak.

filmhu: Vállalhatott volna sokkal egyszerűbb filmeket is…

B. Gy.: Hát persze, megcsinálhattuk volna a Hófehérke és a hét törpét is! Nincs ezzel baj egyébként, ezeket a filmeket én vállalom, ezekkel az alkotókkal jó volt találkozni, jó volt megmártózni ebben a világban. De nem gondolom, hogy a magyar filmnek jelentős vesztesége, hogy én már nem veszek részt benne. Mint ahogy nem volt különösebben nagy nyeresége sem. Az, hogy ezek a filmek létrejöttek, így-úgy nyilván jó. De hogy a magyar film, mint intézmény, ettől előrébb lépett volna, vagy akár csak érzékelhető változás történt volna bármilyen vonatkozásban, ezt nem gondolom.

Ma már tudom, ha elég következetes vagyok, történhetett volna másként is. Felmutathattam volna egy olyanfajta magán produceri finanszírozási modellt, ami viszonyítási pont lehetett volna. De ilyen-olyan okokból végül ez nem történt meg. Pedig mindjárt az első filmemmel, a Kalózokkal botrány volt. A Nexxt-tel is rögtön botrány volt. A Nexxt volt az első magyar film, amiből az elkészülése után kiléptek a szponzorok. Szóval sikerült néhány dologba beletenyerelnem. De nem ennyibe, százszor ennyibe kellett volna! Lehet, hogy egy produceri csapattal kellett volna elindulnom. Lehet, hogy össze kellett volna állnunk, négy-öt magán producernek, aminek következtében a készülő magyar filmek felét minden évben mi csináljuk. S lehet, hogy ha többen vagyunk, hasonló anyagi erővel, hasonló képességekkel, akkor az már valami. Én három év alatt 10 filmet készítettem, ami magyar relációban nagyon sok. Mégis, szinte nyomtalanul mentem át a struktúrán. Annak ellenére, hogy nagyon másként gondolkodtam a dologról, mint a többek.

filmhu: Mondjon két-három olyan dolgot, ami mégis jó volt ebben az egészben…

Minden pillanat élesen tétre megy Jött egy busz (Gálffi László)

M. K.: Nem kettőt, hármat, hanem rengeteget tudnék mondani. Először is elképesztő figurákkal találkoztam, nagyon színes személyiségekkel, nagyon tehetséges emberekkel, színészekkel, rendezőkkel, operatőrökkel, stábtagokkal. A magyar filmben olyan áldozatos emberek vannak, hogy az hihetetlen. Rajtam számon lehetett kérni, hogy nekem nem az életem a film. De tucatjával tudok olyanokat a magyar filmgyártásban, akik huszonötödikek egy stábban a rangsorban, és az életük a magyar film. És elképzelhetetlen körülmények között dolgoznak napi 24 órát. Én egyáltalán nem vagyok csalódott. Mert nagyon sokat köszönhetek a magyar valóság eme szeletének. A film hihetetlenül intenzív közeg. Egyrészt, mert rendkívül sokféle művészeti ág találkozik össze benne, másrészt, mert nagyon komoly érintkezése van a szervezéssel és a gazdasággal. S ami a legszebb a filmezésben, ugyanaz a tébolya. Hogy nincs még egy dolog a világon, ahol egységnyi rövid idő alatt egy ad hoc társaság ilyen sok pénzt költ el. 30-40 nap alatt leforgatnak általában egy magyar filmet, és elköltenek 100-200 millió forintot. Egy különös erővel felizzó, inspiráló közeg a filmeseké, mert minden pillanat nagyon élesen tétre megy. Ezért mindenki hihetetlen módon föl van pörgetve benne. És ennek a rengeteg tehetséges embernek, aki egyébként szuverén módon meg akarja mutatni önmagát, struktúrába kell szerveződnie, szervezetileg egymáshoz kell kapcsolódni, meg kell egymást győznie, hogy létre jöjjön a produkció. Szóval ez egy csodálatos dolog, annál szomorúbb, hogy nagyon sokszor úgy alakul, ahogy alakul.

filmhu: Mi volt az utolsó néhány csepp, amitől mégis elege lett az egészből?

B. Gy.: Nem volt ilyen. Utólag azt gondolom, az én ambícióimhoz ki kellett volna lépnem a nemzetközi piacra. Persze nem vagyok biztos benne, hogy ehhez elég lett volna a tehetségem. De ha igen, akkor is mindez komoly változást jelentett volna számomra, át kellett volna alakítanom az életem. Én ezt végiggondoltam, s úgy döntöttem, hogy végül is ezt nem akarom. Akkor pedig marad ez a - senkit nem akarok bántani – ez a nagyon lokális, nagyon piti filmfabrikálás, ez a toldozom-foldozom, ideragasztom, odanyalom, most ezért nem sikerült, most meg azért…. 

Egyébként nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy ha egyszer egy olyan filmtervbe botlok, amit borzasztó nagy személyes kihívásnak érzek, amihez úgy gondolom, hogy én kellek, s hogy érdemes átlépnem ezt a Rubicont, akkor esetleg ezt megteszem. De ebben a pillanatban nem látok ilyet magam körül. Nem csapkodnak körülöttem az ilyen nagyságrendű lehetőségek. Mert vannak azért megkeresések még mindig… 

filmhu: A bejelentése ellenére?

Ki kellett volna lépni a nemzetközi piacra Lukáts Andor: Portugál

B. Gy.: Látja, még ennek sincs jelentősége! Nem azért, mert nem lehet komolyan venni, ha mondok valamit, hanem mert annyira nincs producer a piacon. S mindenki úgy van vele, teljesen mindegy, csak elkezdhesse a filmjét. Ha velem, akkor velem, ha az anyámmal, akkor az anyámmal.

filmhu: Más kulturális ágazatokból is kivonult?

B. Gy.: Én nem vonultam ki semmiből. Itt ezen a Duna parti hajón, a Kolumbuszon azóta megcsináltam például ezt a jazzklubot. Aztán majd valószínűleg innen is továbbállok, csinálok valami mást.

filmhu: A Kísértésekben van egy cameója. Egy hajléktalant alakít benne. Az tetszett nekem… 

B. Gy.: Na, ennyi az én sikerem a magyar filmben, hajléktalannak jó vagyok.

Filmográfia

Kalózok (1999) -- Rendezte: Sas Tamás
A dunai exodus (1999) -- Forgács Péter
Akasztottak (2000) -- Gothár Péter
Portugál (2000) -- Lukáts Andor
Macerás ügyek (2001)-- Hajdu Szabolcs
Nexxt (2001) -- Schilling Árpád
Legkisebb film a legnagyobb magyarról (2002) -- Kálmánchelyi Zoltán, Stefanovics Angéla, Végh Zsolt
Kísértések (2002) -- Kamondi Zoltán
Libiomfi (2003) -- Kálmánchelyi Zoltán, Stefanovics Angála, Végh Zsolt,
Jött egy busz (2003) -- Schilling Árpád, Török Ferenc, Pálfi György, Mundruczó Kornél, Bodó Viktor

A beszélgetés az MTV Magyar Filmműhelyek sorozata számára készült 2oo5 májusában.