Szinte semmilyen történelmi feljegyzés nem született arról, hogy egykor Goli Otok-ra (Kopár Szigetre) politikai foglyokat száműztek. A legtöbbjük bűne mindössze annyi volt, hogy meg merték említeni, Titó nem egyedül nyerte meg a háborút. A diktátor 1948. után tömeges bebörtönzésekkel tette nyomatékossá a politikai irányváltást. Átlagosan 8-10 év, - Golin és Sveti Gregoron - kőbányában eltöltendő szabadságvesztésre ítélték a "javíthatatlanokat". A ma Horvátországban nyaralók nem tudják, hogy a ritka, homokos partszakaszokra  - pl. Rab-sziget - is a politikai foglyokkal hordatták a homokot. A "homokhordók" többsége, aki mindössze napi fél liter vízre érdemesült az amúgy édesvizet nélkülöző szigeten, vesegyulladásban, felfázásban halt meg. A tábor 1982-ben zárt be, ám 1961-től főleg köztörvényes bűnözők kerültek már csak oda, kivéve az 1971-es Horvát Tavasz résztvevőit, akik szintén a paradicsomi környezetben létrehozott pokolban töltötték le büntetésüket. Az átnevelő tábor, amit ma is csak adriai koncentrációs táborként emlegetnek, jelszava ez volt: „Mi építjük a szigetet, a sziget épít minket!”

A túlélők évente ellátogatnak a szigetre
Maga a sziget ma is lakatlan, sőt az egykori politikai foglyokat tömörítő alapítvány elérte, hogy állami védelem alá kerüljön, így ott semmiféle üzleti tevékenység folytatására nincs lehetőség. Ahhoz, hogy a régi hangárokkal, üzemekkel, barakkokkal és ciszternákkal még ma is az egykori állapotokat tükröző sziget, melyen pillanatnyilag csak kóbor hajósok, búvárok, kecskepásztorok és tolvajok fordulnak meg, elismert kegyeleti hely legyen, további küzdelmekre van szükség. A túlélők - lehetnek még vagy húszan - évente elzarándokolnak egykori szenvedéseik helyszínére, ahol a „civilizáció képviselőjeként” eddig egyetlen büfé vetette meg a lábát.

Kármán Irént két éve találta meg a film ötlete, noha a téma már gyerekkora óta a szomszédban „hevert”. A 83 éves Opancsár Márton, aki 1958-ben kapott menedékjogot Kádár Jánostól, azonban addig nem beszélhetett, amíg nem rehabilitálták hivatalosan is. Az egykori moszkovita, aki egy rossz mondatáért megjárta a poklot, nemcsak a horvát állampolgárságát kapta vissza, de 1994-ben még Horn Gyula is kitüntette antifasiszta múltjáért. Opancsár bácsi két éve mesél Kármán Irén kamerájának. Az anyag olyan érdekes és egyedi, a téma pedig olyannyira feltáratlan maradt eddig, hogy valószínűleg NKA-támogatással kiadásra is kerül. A rendezőnő azonban nem érte be ennyivel, elindult a kihülőfélben lévő nyomokon, mert mint mondta, lassan elfogynak a szemtanúk, s a film maradhat az egyetlen bizonyíték a történtekre. A stáb felkereste az egykori politikai foglyokat tömörítő Ante Zemliar Egyesületet, melynek névadó-alapítója, a jugoszláv költő, három évvel ezelőtt halt meg. Áldozatos munkáját felesége folytatta, a történetmesélést pedig az egyesület tagjai.

Sosem fogyó életkedv
Kármán Irén szerint, noha maga az alapsztori, a „kelet-európai gulágok” története, már százszor feldolgozásra került, a Titó partizánjai mégis komoly érdeklődésre számíthat. A gyönyörű képekkel körített szomorú valóság, a még ma is szanaszét heverő kínzóeszközökből kibontakozó történelem, és a túlélők sohasem fogyó életkedve („Mert aki egy ilyet túlélt, mindent túlél.”) nem hagyhatja hidegen a nézőt. A horvátok nyitottak a történelmükre, a magyarok pedig, ha másért nem, már csak azért is érdeklődőek lesznek, mert kíváncsiak imádott Adriájuk történetére. Kármán Irén természetesen a 22 perces horvát-változatot is szeretné itthon bemutatni, de ezen túl kibővítené a filmet legalább 40 percre. Mert míg az első verzió inkább dokumentumfilm, addig a második az ismeretterjesztő kategóriába lesz sorolható. Az eddig önerőből finanszírozott, körülbelül egymillió forintos költségvetésből leforgott munka tavaly azért nem kapott támogatást, mert az ’56-os filmek előnyt élveztek. A napokban eldől, hogy Titó partizánjai idén zöld utat kapnak-e az MMK-tól.