Lénárt István 1921-ben született Budapesten, 1947-ben a Közgazdasági Egyetemen tanult, majd 1954-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskola gyártásvezető szakát.
A főiskolán az elsők között szerzett gyártásvezetői diplomát, majd gyakornokként került a filmgyárba, ahol végigjárta a fokokat a laboratóriumi segédmunkától a gyártásvezetésig. 1956-ban Várkonyi Zoltán és Major Tamás mellett szervezői munkát végzett a Nemzeti Színházban, 1963-ban a Magyar Televízióhoz került diszpécsernek, és a koordináció vezetőjeként, igazgatóhelyettesként itt is maradt nyugdíjazásáig. Ő irányította az operatőrök, a műsorgyártáshoz szükséges teljes technikai személyzet munkáját, részt vett a Ki Mit Tudok, táncdalfesztiválok és a kor kosztümös filmjeinek készítésében.
1970 és 1971-ben a Veszprémi Televíziós Fesztivál szervezője volt, 1996-tól a Vígszínház médiamenedzsere volt, 2005-től a Magyar Film- és Televíziós Művészek Szövetsége Etikai Bizottságának Elnöke, a Fészek Művészklub Felügyelő Bizottságának Elnöke és a Filmjus Alapítvány kuratóriumi tagja. 2004-től a Magyar Televízió örökös tagja.
Számos filmben színészként is feltűnt: ő volt a Szürkület idegorvosa (a film 30. évfordulójáról a napokban emlékeztünk meg), a Glamour jogtanácsosa, a Szenvedély ügyésze és A londoni férfi felügyelője. Fliegauf Bence két filmjében, a Womb-ban, és az idén Berlinben díjazott Rengeteg - Mindenhol látlak-ban is szerepelt, illetve Fabricius Gábor bemutatás előtt álló Eltörölni Frankot című filmjében is.
Lénárt István a Szürkületben
Felvidéki Judit így mesélt róla a bejegyzésében:
„Huszonévesen ismertelek meg személyesen 1975-ben, amikor a diplomafilmemet forgattam Hollós Olivérrel, Kaffka Koplalóművészéből Huszárik Zoltánnal. Te szereztél nekünk kamerát, hogy elkészülhessen a filmünk. Plusz nyersanyagot is kaptunk Tőled, hogy befejezhessük. Azóta sem volt olyan »főnök« a tévében, mint Te, aki igazán jó »apaként« rajta tartottad fiaidon és lányaidon a szemedet, aki a legváratlanabb pillanatban, akár az éjszaka kellős közepén is, egyszer csak, váratlanul, de mindig a legjobb pillanatban feltűntél, megjelentél, hogy megkérdezd rendben van-e minden? Mert Téged valóban érdekelt a szakma, a munkánk. Megtisztelve éreztük magunkat és ugyanakkor a Te érdeklődésedtől, fontosnak és kiváltságosnak is. Azonnal segítettél, ha szükségünk volt rá. A Veled való beszélgetés megnyugtató volt, ahogy a jelenléted is. És amilyen észrevétlenül jöttél, úgy is tűntél el.”
