Hajdu Szabolcs negyedik (!) játékfilmjében is folytatja a tépelődő főhősök életének feltérképezését. A Macerás ügyek-ben egy amatőr színházi társulat környékén zajlottak a szerelmi drámák, a Tamará-ban ráérzett az önsorsrontó művészember és a kamaradráma erejére, a Fehér tenyér-ben pedig bebizonyította, hogy képes a nagy dobásra is. Az Off Hollywood nem a Fehér tenyér volumenében készült (az várhatóan a következő, Bibliotheque Pascal című opusz lesz), hanem egy kisköltségvetésű, szerény, személyes kis darab.

Az Off Hollywood rátalált egy, a magyar film palettájáról fájóan hiányzó szegletre. A filmről, a filmkészítésről szóló mű szinte egyáltalán nincs ebben az országban: noha minden művészeti ág legkedveltebb témája az öntematizálás, az alkotás folyamatának ábrázolása, és a filmművészet is tele van erre vonatkozó kiváló példákkal (8 és fél, Amerikai éjszaka, Ennyi! Csapnivaló! Fergeteges forgatás) – a magyaroknak ez is kimaradt. A kisfilm kísérletibb terep: nem véletlen, hogy hasonló kezdeményezések ebben a hosszban születtek: Simonyi-Tóth duó pimasz Terepszemléje  vagy a Kálmánczhelyi-Végh-Stefanovics trió burleszkig fokozott paródiája (Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki).

Egy filmes kívülről, belülről
Filmes önreflexió Hajdu Szabolcstól

A magyar filmesekben sosem volt elég nyitottság, irónia és önreflexió, hogy saját magukat egy percre is kívülről szemléljék, hogy mesélni tudjanak erről a szerepzavaros pozőrökkel teli, bürokratikusan túlszabályozott közegről, ahol a magyar filmes alkotni kényszerül. Nem akarnak, nem tudnak erről beszélni? Hajdu Szabolcsot is egy különös véletlen vezette az Off Hollywoodhoz: Garaczi László Április című írásába látta bele az esti premierre készülő fiatal rendező történetét. (Az érdeklődők a linkre kattintva elolvashatják az Április alapjául szolgáló Plazma című drámát.)

Az Off Hollywood bemutat egy közeget, ahol a film népszerűségének érdekében ócska reggeli műsorokban kell vicsorítani, ahol az utófinanszírozott balfácán gyártók kifizetetlen számlákkal ülnek egyik banki kölcsönből a másikba, ahol a dilettáns asszisztensek még a premier dátumát sem képesek megjegyezni, és ahol az egyetlen lehetőség a kiugrásra az EU-s nagytőke belepofázása, a koprodukció.

Hajdu Szabolcs rendező finom beleérzéssel ábrázolja a közeget: színészeit szabadon engedi, hagy  improvizáljanak kedvükre. Vásári József és Nyitrai Illés kocsmai kettőse, Kovács Lehel és Mészáros Tibor párbaja szinte önálló kisfilmként is működő apró gegek, Thúróczy Szabolcs karaktere pedig egyenesen telitalálat. Jól szórakozunk ezeken a kis epizódokon, belesüppedünk a székbe, hogy milyen jó kis szatírát látunk itt végre, amikor úgy a hatvanadik percben hirtelen óriási a váltás. Kiderül, hogy egy másik filmet nézünk: valójában a főszereplőnő személyes drámájának vagyunk szemtanúi. Vagy nem? Közben és utólag morfondírozva is zavarban vagyok: tűpontos, zseniális színészi alakításokból építkezik a film, egy hosszabb és értelmezhetetlen elemmel a közepén.

Már-már zavarba ejtő őszinte
Mindent karikíroz, de még éppen a hihetőség határán

Hajdu Szabolcs nagyon aktuális, és mégis nagyon személyes témát dolgozott fel: a megmérettetés előtt álló művészt, a kitárulkozás minden fájdalmával. Már-már zavarba ejtő őszinteséggel beszél a nagybetűs Szakma, és a kisbetűs magánélet konfliktusairól úgy, hogy mindent karikíroz, de még éppen a hihetőség határán. Éppen ezért tetőpontot is csak eltúlzott gesztusként tudom értelmezni a filmegész vonatkozásában, mert a történet sajnos egyáltalán nem indokolja a végkifejletet, számomra nem tud szervesülni ez a formailag is radikálisan eltérő rész.

A főszereplő Bódi Adél nem jut el addig, ameddig a 8 és fél főhőse, de talán éppen ez az ő valódi és feldolgozhatatlan tragédiája: bármilyen eget rengető lehetne a filmje, a Föld nem áll meg forogni, az élet másnap ugyanúgy megy tovább.