„Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, édesapám sokszor mesélt az oroszok elleni harcról. Izgalmas anekdotákat: hogyan készítették a Molotov-koktélokat, és miként várták lesből a szovjet tankokat.” – hangzik el a filmben. Hol harcolt ’56 őszén, és kikkel? Valóban harcolt-e? Mi igaz a családi legendákból? Kétévnyi kitartó és kíméletlen kutatás története – két lány útja az ő ’56-ukig.
Pigniczky László, azaz „Pige” 1957 februárjában a jugoszláv határon keresztül hagyta el Magyarországot, majd az Egyesült Államokban telepedett le, ahol aktívan részt vett az emigráns magyar közösség életében - sohasem tért vissza Magyarországra. Két lánya született, Réka és Eszti: mindannyiuk életét meghatározta ’56, a tábortűz mellett elmondott vérfagyasztó anekdoták mögött mégis homályba vesztek a részletek.
„Ez egy keresés”
Pigniczky Réka és nővére, Eszti közel két évet töltött el a nyomozással. Beszélgettek történész szakértőkkel és szemtanúkkal, levéltári anyagok sokaságát böngészték át, és felkutatták a Magyarországon élő rokonságot. A Péterfy Sándor utcai kórház volt a kiindulópont, ahol dokumentumok tanúsága szerint Pigniczky László október 30-tól mentősként dolgozott. Ez az a kórház, amely kulcsszerepet játszott a forradalom napjaiban. Az itt dolgozók ugyanis a felkelők oldalára álltak: sérülteket fogadtak, kötszereket és élelmet küldtek az utcákon harcolóknak, és az épület pincerendszerében menedéket nyújtottak a felkelőknek. A nyomozás során a két lány nem várt információkra bukkant. Miért volt édesapjuk október 30-ig börtönben? Hogy szabadult ki?
 |
| Pigniczky Réka és Eszti nyomoz |
„Mikor a dramaturg, az Arténak dolgozó Pierre-Olivier Francois megkérdezte: ki lesz a főszereplője ennek a filmnek, rögtön válaszoltam: az édesapám. Erre ő újra kérdezett: hogyan fogunk vele azonosulni?” – meséli Réka. A film elbeszéléstechnikája lassan formálódott ki. A döntést, hogy hőst, Pigniczky Lászlót lányai nyomozásának fénytörésében mutassák be, a történet személyessége is indokolta. „Most ez a történet nem az édesapátok története, ez a ti történetetek. Inkább rólatok szól, mint őróla. Ez egy keresés” – mondta Rainer M. János történész, aki a kutatás során folyamatosan segítséget nyújtott a Pigniczky-lányoknak.
„Nagyon amerikai film – nagyon magyar témáról”
Mikor megosztjuk Pigniczky Rékával azt a benyomásunkat, hogy filmjében sok elem emlékeztet az amerikai dokumentumfilmes stílusra, azt válaszolja: „Csak nehogy azt mondd, hogy Michael Moore!” A Hazatérés természetesen köszönőviszonyban sincs Michael Moore filmjeivel, azonban a nyomozás főszállá emelése és a(z angol nyelvű, feliratozott) személyes hangú, jelen idejű egyes szám első személyben íródott narráció szokatlan, „amerikaias” ízt kölcsönöz a filmnek. „Nagyon utálom a narrációs dokumentumfilmeket” – vallja be Réka. „Inkább az olyan dokumentumfilmes stílus áll hozzám közelebb, mint amilyen Almási Tamásé, Varga Zsuzsannáé. Szeretem, amikor a történet narráció nélkül bontakozik ki, elmeséli magát.”
|
| Pigniczky László a kamerájával |
A dokumentumfilm – mint az elvárható – szép számmal vonultat fel archív felvételeket, amelyek mindig elegáns pontossággal illeszkednek a képi anyaghoz. A film kuriózuma azonban az a sok régi családi film, amelyeket maga Pigniczky László készített saját 8mm-esével a kint töltött évek alatt. Az apa dokumentálta a család életét lányai első lépéseitől unokái rózsaszín műanyag nyúljáig. A húszéves, szemcsés felvételek megteremtik a film önálló terében annak a családnak a múltját, amely keresésbe kezd, hogy eljusson az „igazsághoz” – azaz az ő ’56-ukhoz.
A zene szintén nagy szerepet kap a filmben. A fiatal Horváth Gáspár külön ehhez a filmhez szerzett modern hangzású, finom elektronikus zenéje az „Elindultam szép hazámból” kezdetű magyar népdal témáját variálja. „Azt szerettük volna, ha erre a dalra komponált zene kíséri a filmet” – meséli Réka. „Több nevesebb magyar zenekart is megkerestünk, de egyikük tiszteletdíját sem bírta volna el a film költségvetése. Mígnem valaki szólt, hogy van itt egy srác, aki megírná a zenét: Horváth Gáspár, aki ráadásul rokonunk. Először azt gondoltam: hogy jön az én profi filmembe egy rokon garázsban eszkábált zenéje?! Végül azonban rendkívül gondosan kimunkált, nagyon szép munka született. Fogunk még hallani erről a fiúról.”
„Postmemory”
„Ahogy múlik az idő, a forradalom kézzelfoghatatlan jelei eltűnnek, ugyanúgy, mint a résztvevők érzései, emlékei. Vajon mi miként fogjuk átadni ’56 örökségét, ha nem tudjuk, mi történt?” Ezt a kérdést teszi fel Pigniczky Réka Hazatérés című dokumentumfilmjében. Marianne Hirsch, aki azon a Columbia Egyetemen oktat, ahol Pigniczky Réka is tanult, ezt a kérdést a postmemory, azaz az utóemlékezet fogalmával írja le. Az utóemlékezet Hirsch terminológiájában egy kollektív trauma túlélőinek gyermekeinek az emlékeit fogja össze. Ötven év elmúltával a szemtanúk egyre kevesebben vannak, az esemény a kommunikatív emlékezetből a kulturális emlékezet terébe kerül - megszólalnak az utódok. A Hazatérés a postmemory működésének példája.
|
| Múlt és jelen |
Az utóemlékezet (postmemory) lényege, hogy a múltbeli eseményhez fűződő viszonyunk reflektált: emlékeink nem közvetlenek, hanem szüleink, hozzátartozóink szemüvegén keresztül látjuk azokat. Ezért nem pusztán emlékezünk, hiszen saját személyes élményeink nincsenek – hanem egy képzelt teret hozunk létre, amelyet dominálnak a megalkotott elbeszélések. A postmemory sajátos vonása éppen ezekre a domináns történetekre való reflexió – azaz saját történetek alkotása.
A humor, mint a reflexió egyik eleven eszköze, ebben a filmben is szerepet kap. A Pigniczky lányok önmagukkal szemben is kíméletlen, megrázó nyomozásában üdítő és felszabadító momentumok azok a kis villanások, amelyeket Eszti vicces gesztusai, Réka grimaszai vagy az anyagban hagyott beszólások jelentenek.
„Fekete-fehér” történelem - Saját ’56
Ahogy a filmben el is hangzik, az amerikai magyar közösségnek ’56 fontos érzelmi viszonyulási pont volt: számukra hősies, idealizált múlttá távolodott. Magyarországon a forradalom feldolgozása még folyik – hangsúlyozza a film bevezetője, innen nézve a történelem nem olyan fekete-fehér. „Úgy tűnik, sokan nem tudják, hogyan beszéljenek róla. Sokszor nem egyértelmű, kik az igazi hősök” –hangzik el a filmben. „Nagyon csodálkoztam például, mikor láttam, hogy Magyarországon azt a népdalt, amit Eszti énekel, sokan nem ismerik. Nálunk mindenki ismeri” – meséli Pigniczky Réka.
A magyar nézők számára különösen izgalmas a filmnek az a része, amelyben a pennsylvaniai „Magyar Tanyáról” hallunk. Az összetartó amerikai magyar közösség, mint „magyar inkubátor” teremt a disszidensek számára egy kis Magyarországot. A lányok magyar népviseletben járják a csárdást, halászlevet és lángost készítenek, és nemzetiszínűre festik a marcipánt a tortán. A rendezőnő empatikusan, ám öniróniával mutatja be azt a környezetet, amelyben ő is felnőtt.
 |
| Tánc a Magyar Tanyán |
„Lehetséges-e ötven év után rekonstruálni a múltat?” –kérdezte Rainer M. János a film elején. „Csak történeteket lehet konstruálni” – válaszol a történész. A nyomozás végére sok minden kiderül a Royal-csoportról, a Köztársaság téri csatáról, ám ami a legfontosabb: Pigniczky Réka és Eszter előtt kibomlik édesapjuk történetének egy valószínű verziója, amelyet a kutatható „igazsággal” ütköztetve végre hitelesnek és sajátjukénak érezhetnek.
A film forgalmazót keres
A film megközelítőleg 10 millió Ft-ból készült. Elkészítését támogatta a Magyar Mozgókép Alapítvány, de az is sokat lendített a film finanszírozásán, hogy egy finn tévétársaság (YLE Finnish Broadcasting) megvásárolta az alkotást. „Magyarországon még senki nem vette meg a a filmjogokat” – mondja Pigniczky Réka, a film készítője. Az alkotók most azon dolgoznak, hogy a film Magyarországon is forgalmazásba kerüljön. Úgy tűnik ugyanis, hogy az alapvetően külföldre szánt filmet a magyar közönség is tetszéssel fogadta.
Az október 13-i budapesti premier után egy-egy vetítés erejéig a film Szegeden (okt. 14.) és Debrencenben (okt. 15.) is bemutatkozik. Jövő héttől pedig amerikai turnára indul: Washingtonba, Clevelandbe és San Franciscóba látogat el. Ezután nem tudni, mikor láthatjuk az alkotást újra Magyarországon.
(Fotó: www.56films.com)
