Réz András: Mozibubus

A Puskin mozi kávézójában megtartott bemutató – stílszerűen – filmes dramaturgia szerint zajlott. A főcímzenét a James Bond-sorozat korábbi darabjából, a Golden Eye-ból kölcsönözték a szervezők, a zenés kezdést az asztalok között szlalomozó Kántor Kata tánca tette teljessé. Nem véletlen a zenei választás: Réz a könyvben külön fejezetet szentel a 007-es sztori több évtizedes történetének, helyükön kezelve a Bond-filmeket, ugyanakkor elismerve: a ’62-ben készült Dr. No óta kiskölyökként ámuldozik a világ az ügyeletes szépfiúk újabb és újabb kalandjain, csillagászati összegeket termelve az alkotóknak. Mi ez, ha nem siker?

Lement tehát a főcím, jöhetett a cselekmény, amolyan kérdezz-felelek stílusban. Aki kérdezett: Salinger Richárd. És aki válaszolt: Réz András. A beszélgetés nem direkt a könyvet vesézte ki, hiszen a jelenlévők közül még nem sokan olvashatták az anyagot. Sokkal inkább szólt Réznek a film, a mozi mai állapotáról alkotott véleményéről, meglátásairól, vagy a jövő mozgóképes lehetőségeinek számbavételéről.
 
Salinger azon kérdésére, hogy nem korszerűtlen-e ma filmes könyvet írni, a szerző határozott „de igen”-nel válaszolt. Mint mondta, a mozi ma vidámpark, óriás méretű vászonnal, 5+1-es meg 7+1-es hangzással, ahonnan kifelé jövet legfeljebb a „fú, az a második robbantás nagyon durva volt!” jellegű mondatok hangozhatnak el a néző szájából. Ráadásul annak, hogy nem lehet manapság filmekről beszélni, más oka is van: az elképesztő túlkínálat. Annyi film készül ugyanis, hogy szinte már nem találni két embert, akik ugyanazt látták volna.

Mindazonáltal a könyvben is szélesre sikeredett a paletta, Fassbinder ugyanúgy szóba kerül, mint a Terminátor harmadik része, vagy olyan kult-sorozatok, mint a 24 és a Twin Peaks. (És ne feledkezzünk meg a Miért éppen Alaszka? című gyöngyszemről sem, amelynek Réz bevallott függője volt annak idején.)

Szélesre sikeredett a paletta

Miután a beszélgetésben szóba került napjaink dömpingszerű mozgóképáradata, a Filmhu érdeklődött a szerzőnél: ő mi alapjándönt arról, hogy melyik filmet nézi meg a moziban? „Egyre bonyolultabban” – hangzott a válasz. Mint mondta, legalább fél órát szörfözik a weben, hogy kiválassza a megfelelő filmet, és még akkor sem biztos benne, hogy jól döntött. Köszönhető ez annak, hogy az ajánlók inkább marketing-kommunikációs eszközök, semmint valódi kritikák, ha pedig kritikáról van szó, akkor az ember előre tudja a portál szellemiségéből adódóan, hogy milyen hangnemű lesz, hogyan fog viszonyulni a filmhez. „Ami nagyon jó a weben – tette hozzá –, az az, hogy ki tudom szűrni vele azt a 82,5%-ot, amit egészen biztosan nem szabad megnézni…”

Kedvenc friss moziélményeire vonatkozó kérdésünkre némi gondolkodás után a Volver-t említette meg, amellyel kapcsolatban viszont zavarba hozta őt a kritikusok fanyalgása. „Azt nem tudom, hogy ez lenne-e a legjobb filmje Almodóvarnak, de hogy jobbat eddig nem csinált, az tuti” – tette egyértelművé tetszését. Majd hirtelen beugrott neki a közelmúlt „legbrutálisabb élménye” is, a Taxidermia, amelyről a következőt mondta: „Ha azt kérdezed, jó film-e, azt mondom, hogy nem tudom. De azt tudom, hogy az elmúlt másfél évtized legfontosabb filmje. Vitathatatlanul.”