A KULTer.hu által február 16-án, a Kis Présházban szervezett kerekasztal-beszélgetés során a meghívott vendégeket (Baski Sándor – Filmvilág, Kovács Bálint – HVG, Pauló-Varga Ákos – KULTer) Váradi Nagy Péter faggatta a kritika jelenlegi állapotáról hazai és világviszonylatban. A könnyed hangnemben folyó szakmai beszélgetést a gyakran ellentétes álláspontot képviselő kritikusok személyes sztorikkal, időnként kellő idealizmussal és öniróniával tették szórakoztatóvá.
Filmről bárki tud írni? – merül fel a kérdés. Hol a határ vélemény és kritika között? A meghívottak egyöntetűen kiálltak amellett, hogy a filmkritikát igenis szakmaként kell felfogni, és a kritikust műveltsége, tájékozottsága különbözteti meg az átlag nézőtől. Az sem mindegy, hol jelenik meg az adott írás: egy impresszummal bíró lapban közölt, szerkesztő által ellenőrzött cikket szívesebben fogadunk el hiteles kritikaként, mint egy Twitter-bejegyzést.
Kovács Bálint és Pauló-Varga Ákos (fotó: Bezzeg Krisztián)
Persze kritikussá válni sokféleképpen lehetséges, nincsen egyedül üdvözítő megoldás. A blogok megjelenése az intézményi kereteket is fellazította, és némileg demokratizálta a filmes újságírást. Pauló-Varga Ákos szerint a diploma nélküli filmrendezők mintájára az autodidakta kritikusok is ugyanúgy érvényesülhetnek. „Rengeteg filmet kell nézni” – teszi hozzá Kovács Bálint, majd még két kritériumot említ, az eredeti látásmódot és az íráskészséget. Ezek együttállásából születik a jó kritikus, a filmes iskola elvégzése másodlagos.
Gyakran halljuk, hogy egy filmről egyszeri megnézés után kritikát írni vétek. Baski Sándor megfordítja a kérdést, és azt mondja, ha a filmről nincs elsőre gondolatunk, nem is szabadna megírni a kritikát. Egy rövid határidőkkel és szigorú munkamegosztással dolgozó szerkesztőség mókuskerékszerű működése persze többnyire nem teszi lehetővé, hogy egy filmet visszadobjon az újságíró. Mégis mindig arra kell törekedni, hogy a kritika abból az intim, személyes élményből fakadjon, amit a filmmel való első találkozás jelent.
Baski Sándor, Kovács Bálint, Pauló-Varga Ákos, Váradi Nagy Péter (fotó: Bezzeg Krisztián)
Arról az általános kérdésről, hogy mi jellemzi a jó filmkritikát, érthető módon megoszlanak a vélemények. Kovács Bálint azt emeli ki, hogy egy igazán jó kritika olvasmánynak sem unalmas. Szereti emellett, ha a cikkíró a film mondanivalójából kiindulva ki tudja futtatni az elemzést egy univerzálisabb témára. Baski Sándor gyakorlatiasan áll a kérdéshez, és a karakterszám fontosságát hangsúlyozza. Nem mindegy ugyanis, mennyire bontakozhatunk ki: rövid kedvcsináló vagy komoly elemzés a cél.
Szóba kerül néző és kritikus kapcsolata is, ami – mint kiderül – a gyakorlatban egyáltalán nem jön létre. Baski megjegyzi, hogy több mint tíz éves filmvilágos karrierje során egyetlen olvasói visszajelzést sem kapott. A print médiával szemben az online portálok előnye, hogy megengednek némi interakciót, de általában ez is kimerül anyázó kommentekben. Az olvasottság maximalizálását megcélozva a magyar szaksajtó gyógyíthatatlan spoilerfóbiában szenved, miközben angolszász kritikusok figyelmeztetés nélkül lövik le a filmek legnagyobb poénjait. De érdemes-e úgy elemezni egy filmet, hogy a titkait megőrizzük? Mikor olvas a néző kritikát: a film megnézése előtt vagy után? Egyáltalán olvas-e?
Baski Sándor, Kovács Bálint, Pauló-Varga Ákos, Váradi Nagy Péter (fotó: Bezzeg Krisztián)
Az olyan nagyobb streaming-események, mint például a Ne nézz fel! karácsonyi megjelenése a Netflixen tömegeket vonnak be a filmes párbeszédbe, egyfajta közösségi élményt teremtve. Az ilyen alkalmak felértékelik a kritika jelentőségét is, mert többen kíváncsiak egy szakértő véleményére. Kovács Bálint szerint ugyanakkor a nézők átvándorlása a moziktól a streaming szolgáltatókig széttördelte a közönséget. Az algoritmus mindenki számára egyéni választási lehetőségeket generál, és többé már nem ugyanazokat a filmeket nézzük.
És ha már Netflix, muszáj említeni néhány szentségtörésnek számító tartalomfogyasztási szokást, aminek láttán minden kritikus kitér a hitéből. Ott van például a másfélszeres gyorsító gomb, amivel nemcsak könnyedén felpörgethetünk egy hosszabb filmet vagy sorozatot, de egycsapásra tönkre is tehetjük a vágó fáradságos munkáját. Vagy gondoljunk Scorsese három és félórás filmjére, Az írre, amit egy lelkes felhasználó timecode-ok segítségével hat részre bontott, hogy mindenki számára elérhető legyen egy kényelmesen, darabokban fogyasztható verzió.
„Jó lenne valami fényt mutatni ebben az eszméletlen tartalomerdőben, amiben mindenki bolyong” – fogalmaz Pauló-Varga, akit emellett a szerkesztői nyomás és a kattintásvadászat aggaszt. Kovács szerint kattintékony címeket választani egy hosszútávon megtérülő kompromisszum, hiszen többekhez juttatja el a cikket és talán a filmet is. Mosolyogva idézi fel azt az esetet, amikor egy Ulrich Seidl film kritikájának a Filmklubon a következő címet adta: Fekete farkakkal kúrálják a narancsbőrt. „Cseppet sem szégyellem!”
Pauló-Varga Ákos és Váradi Nagy Péter (fotó: Bezzeg Krisztián)
A kritikát tehát néha trükkökkel és rafinériával kell életben tartani, és eljuttatni az emberekhez annak érdekében, hogy a hazai filmkultúra hanyatlása visszafordítható legyen. Arra is akad példa, hogy egy-egy értékes művészfilmre a forgalmazó leleménye irányítja rá a figyelmet. A Joachim Trier-féle A világ legrosszabb embere itthon például azért generált meglepően komoly médiavisszhangot és parázs vitákat az interneten, mert romkomként lett promózva, nem pedig az Oslo-trilógia harmadik darabjaként. „Én akkor is megnéztem volna, de nyilván ezzel kisebbségben vagyok” – vallja be Pauló-Varga.
Ami pedig a filmkritika jövőjét illeti, egyesek igencsak borúlátóak. Kovács Bálint úgy fogalmaz: „Őskövület műfajt művelünk: hosszú szövegfolyamokat írunk.” Amikor viszont szóba kerülnek a podcastek vagy éppen YouTube-videók, mint a műfaj lehetséges örökösei, hozzáteszi, ezek olyannyira más irányú képzettséget és affinitást igényelnek, hogy az írott és audiovizuális kritika közti átjárás közel sem olyan egyértelmű, mint gondolnánk. „Ha én valamihez értek, akkor az az, hogy egymás után következő bekezdésekben artikuláljam a véleményemet” – szögezi le.
Pauló-Varga már könnyebben el tud képzelni egyfajta szintézist, abban azonban egyetértenek, hogy ezek a próbálkozások egyelőre kísérleti stádiumban vannak. Nagy kérdés, hogy ha a filmkritikusok elzárkóznak a sokkal nagyobb tömegeket megszólító platformoktól, és nem hajlandóak adaptálódni a változó tartalomfogyasztási szokásokhoz, megmaradhat-e a műfaj változatlan formában. És ha igen, vajon hányan fognak kritikát olvasni a Kis Présház aznap esti közönségén kívül?
