Ideérkezésemkor még javában ácsolták a fesztivál díszleteit, melyek részben a Lídón zajló grandiózus építkezéseket hivatottak eltakarni, részben a fesztiválozók kényelmét szolgálják. Ez utóbbit sokat hangoztatják a szervezők, de a tény, hogy úgy néz ki az egész fesztivál terület, mint egy feldíszített építkezési terület (tulajdonképpen az is, mert már kiásták az alapjait az új Palazzo de Cinema-nak) tele elterelésekkel, amiben úgy rohangál mindenki, mint a labirintusban a sajt után kutató patkányok. Igazi jutalomnak számít, ha valaki időben megtalálja a filmjéhez vezető bejáratot, mert segítségre nem sokat számíthat, aki nem beszél olaszul. Az időközben elkészült információs pult mögött ülő fiatalok ugyanis vajmi keveset tudnak arról, hogy mi hol van és azt is csak igen gyenge angolsággal képesek közölni. Ha elkészül az új mozi palota és befejeződik a Lídó megújítása biztosan szép és kényelmes lesz minden, de most még inkább csak bosszúság forrása a munkálatokkal járó felfordulás, csakúgy, mint a szűkös sajtószoba és az örökké akadozó internet is.
 |
| A fehérnemű modellből lett színésznő Maria Grazia Cucinotta |
A díszletek éppen, hogy elkészültek az ünnepélyes megnyitóra, melynek házigazdája a fehérnemű modellből lett színésznő Maria Grazia Cucinotta volt (ő tört James Bond életére A világ nem elég (1999) nyitó képsoraiban).
Giuseppe Tornatore monumentális szicíliai családregényével a Baaria-val szerdán este vette kezdetét a 66. Mostra Internazionale D’Arte Cinematografica, melyet Marco Müller fesztiváligazgató azoknak ajánlott, akik „még hisznek ebben az utóbbi időben csökkent jelentőségű médiumban.” Tornatore büszkén feszített a vörös szőnyegen, hiszen tizennégy éve annak, hogy utoljára az a megtiszteltetés ért olasz rendezőt, hogy az ő filmje nyissa a világ legrégebben alapított filmes mustráját. Tornatore 1989-ben került be a köztudatba Cinema Paradiso című filmjével, amely elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, de az ő nevéhez fűződik többek közt az 1998-as Az óceánjáró zongorista legendája (The Legend of 1900) Tim Roth-al a főszerepben (operatőr: Koltai Lajos) és a Maléna, 2000).
 |
| A megnyitó a helyi hírességeknek köszönhetően ünnepélyes volt |
A Maléna színésznőt csinált Monica Bellucci-ból a Baaria pedig viccet. Az olasz szépség nevét kiemelt helyen emlegették a film beharangozásakor, melyben csupán két rövid jelenete van, és azokban sem szól egyetlen szót sem. (Egyikben egy építkezés helyszínén enyeleg, a másikban csak sétál az utcán, mint a Malénában és – megkockáztatom -- még a ruhája is ugyanaz, amit abban viselt.) A Baaria női főszerepét egy másik modellből lett színésznő Margaret Madé kapta, aki bámulatos módon mit sem öregszik a film során, míg a történet éveket ugrik egyik percről a másikra, és közben gyerekek nőnek fel és emberek ráncosodnak meg pillanatok leforgása alatt. A Szicíliában induló történet 1930-tól 1980-ig mutatja be egy család három férfitagjának történetét Cicco, a fia, Peppino (Francesco Scianna) és unokája Pietro életének hátterében megjelenik a fasizmus, a második világháború, majd a kommunizmus, no és a maffiával folytatott örökös küzdelem, mely az egyetlen állandó tényező. A maffia befolyása az, ami mindig érvényesül, és nem változtat rajta a későbbi szocialista kormány sem, és a 80-as évek reformistáinak törekvései sem.
A kimerítő történelemlecke magyarázattal szolgál a szicíliai karakterre, babonáikra, hiedelmeikre és, hogy miért is olyan mások ott az emberek, mint Itália többi részén. A Baaria rávilágít arra, miért is vált olyan népszerűvé Olaszország szerte a kommunizmus eszménye, amelynek a mai napig számos lelkes híve és követője akad, és aki ebben kételkedik, annak elég ilyenkor kimennie Velencében a Rialto hídtól nem messze felállított színpadhoz, ahol a párt zászlaja alatt mulatnak a fiatalok, a színpadon pedig inkább lelkes mint tehetséges bandák hirdetik Marx elveit. Ha már a zenéről van szó, meg kell említeni, hogy a Baaria zenéjét az ötszörös Oscar-jelölt filmzeneszerző legenda, Ennio Morricone szerezte, aki maga is részt vett az ünnepélyes megnyitón. A Baaria egyébként „egy ősi hangot is jelent, varázsigét, amely a kulcsa a titkok rozsdás szelencéjének és a rendező legszemélyesebbnek vallott filmjének.” -- ahogy a katalógusban is áll. Sokaknak azonban nem akart megnyílni ez a szelence és a meghatódás helyett csupán gyér tapssal és fejcsóválással fogadta a sajtóvetítés közönsége Tornatore minden eddiginél csöpögősebbre sikerült filmjét.
 |
| Egy másik modellből lett színésznő Margaret Madé |
Az viszont kétségtelen, hogy a Baaria megadta a nyitóhangot, mert a programot elnézve sok maratoni hosszúságú epikus mű (és remélhetőleg nem eposzi méreteket öltő katasztrófa) vár még ránk az elkövetkező napokban. Úgy látszik ugyanis, hogy nem csak az idei Cannes-i Filmfesztiválra volt igaz Leslie Felperin-nek, a Variety kritikusának a megállapítása, miszerint „a 140 perc lett az új 90 perc”.
