Filmhu: Hogyan kerültél a CNN-hez?
S. Takács András: Több mint két éve a televíziószékház ostroma után bekapcsoltam a CNN-t, és láttam, hogy Nic Robertson, aki haditudósítóként az elmúlt években Afganisztánban, Pakisztánban és Irakban forgatott, most a Blaha Lujza térről jelentkezik be. Sejtettem, hogy a CNN tudósítója ötcsillagos szállodában lakik, Budapesten meg nincs olyan sok, hát sorra hívtam őket, és kértem Nic Robertsont. Az első néhány hotelben mondták, hogy nincs ilyen vendégük, aztán egyszer csak kapcsolták a szobáját.
Filmhu: Mit szólt a zavaráshoz?
S.T.A.: Reggel volt, azt felelte, egész éjszaka dolgozott, most hagyjam békén.
Filmhu: Te meg békén hagytad.
S.T.A.: Délutánig biztosan. Aztán újra kerestem, végül a szálloda halljában találkoztunk. Éppen interjúra készültek Orbán Viktorhoz. Beszélgettünk rólam, róla, aztán megkérdezte, mit gondolok a helyzetről és Orbánról. Válaszoltam, aztán megkérdeztem, elkísérhetném-e az interjúra. Két telefonhívást bonyolított, elintézte, cserébe cipelhettem a statívot. Az interjú után röpültek vissza Londonba, akkor vetette fel, hogy jelentkezzek a CNN gyakornoki programjára.
Filmhu: Itt a világ leghíresebb riportereitől tanulhattál, akik szerepelnek is a filmedben, ráadásul a legelismertebb brit politikai riportertől, Jeremy Paxmantől a rengeteg Emmy-díjjal kitüntetett Christiane Amanpourig mindenki kollégaként kezelt. Rögtön kötélnek álltak?
S.T.A.: Igen. És a megbeszélt időkereteket is mindig túlléptük, Paxmannel például majdnem egy órát töltöttünk együtt az egyeztetett húsz perc helyett, Amanpour szintén háromszor annyi időt szánt rám, mint amit a producerével megbeszéltünk. Nagy élmény volt mindkét találkozás.
Filmhu: A film mestereddel, Vitray Tamással indul, aki elmondja, hogy szerinte nincs esélyed magyar anyanyelvvel az angol vagy az amerikai televíziózásban. A külföldiek azt mondják, mindenképpen próbáld meg. Kinek hiszel?
S.T.A.: Iszonyatosan nehéz lenne, húsz évet kellene bepótolnom. Nemcsak a nyelvről van szó, hanem az egész gyerekkoromról, szocializációmról. És arról, hogy ugyanolyan érzékletesen és pontosan kellene beszélnem a képernyőn angolul, mint az anyanyelvemen.
 |
| A CNN-nél |
Filmhu: A tavalyi szemlén nagyon jó kritikát kapott New York–Budapest című filmed, amely tulajdonképpen ugyanarról szól, mint ez: menni vagy maradni, csak az emberi oldaláról közelíti a kérdést. Mondhatni, hogy ez a második rész?
S.T.A.: Tényleg hasonló a kérdés, de más nem. Azt Pálos Péter barátommal kamaszként készítettük, két tizenéves srác kiszabadult New Yorkba, egy hónapig élvezte a várost, közben folyton forgott a kamera. Ez valamivel tudatosabb munka volt, de teljesen más műfaj. Az két kamasz naplófilmje, ez egy egyetemista vizsgariportja.
Filmhu: Aki az idén nyáron az NBC és a New York Film Academy Digitális Újságíró kurzusán tanult. Mi szükséged volt rá, ha már A gyakornokban is te vagy a riporter, az operatőr, a vágó, egyszóval a digitális újságíró?
S.T.A.: A tanfolyamon – ez volt az első ilyen képzés az USA-ban is – az NBC News vezető operatőre elemezte a felvételeinket, a filmakadémia szakemberei tanították a vágást, az NBC híres műsorvezetői és szerkesztői meg a kérdezést, szerkesztést. Negyvenes éveikben járó szakemberek is jöttek mind az öt kontinensről, hogy ők legyenek az első digitális újságírók a világon.
Filmhu: Te ráadásul írsz is, a legnagyobb politikai napilap szerzőjeként kaptad a Prima Junior díjat. Akkor most film, tv vagy újság?
S.T.A.: Az a jó ebben a digitális riporterségben, hogy nem kell eldönteni. Kamerával és laptoppal ledobhatnak bárhol a világon, a televízió broadcast minőségű anyagot, az újság helyszíni tudósítást kap, és ha mélyebb történeteket találsz, akár dokumentumfilm is lehet belőle. Valami ilyesmit szeretnék csinálni.
