Eme kiváló sorozat tematikus rendben tárgyalja a jazz különböző periódusait, ezúttal a második világháború utáni korszakot tűzte villára a kedves rendező, ínyencfalattal kínálván meg a zene iránt akár csak minimális mértékben is fogékony nézőket. Charlie Parker, Dizzie Gillespie, Stan Getz, Count Basie, Louis Armstrong és társaik, mintha dinamittal pecázna a direktor, a hatás garantált. Ken Burns tisztelettel és alázattal, leplezetlen, őszinte rajongással meséli el azt a korszakot, mikor 1 dollárért be lehetett jutni olyasféle koncertekre, amelyek monóban rögzített, bakelitbe préselt kalózfelvételének eredeti példányáért ma már több ezer dollárt fizetnek a tehetős japán gyűjtők.
A rendező elsősorban archív anyagokkal, eredeti hangfelvételekkel és nívós narrációval operál. A fotók retusálatlanok, abszolút low-resolution, látszik rajtuk a verejték és a fáradtság, és ami a legfontosabb, az elképesztő elhivatottság, a tűz, a feltétlen rajongás, az emberség és az elegancia, amely a régi nagy mestereket jellemezte. A dokumentumfilm messzemenően igazodik a jazz szellemiségéhez, végtelen szeretettel és respekttel mutatja be a kiválasztott kor óriásait, de a második vonalhoz tartozó előadók számára is enged némi teret.

Messziről látszik, hogy ez a sorozat hozzáértő emberek munkája. A rendező kerüli a vizuális csiliviliket, hagyja, hogy elsztorizgassanak az öreg zenészek („Mikor Kaliforniába utaztunk, Charlie Parker úgy be volt állva, hogy leugrott a vonatról, és nekiment a sivatagnak, hogy vizet keressen”), kevés és jól válogatott biográfiával operál, nem megy át csontszáraz életrajzi lexikonba, a befogadást megkönnyítendő néha mesél kicsit a zenei fejlődésről, de leginkább zenél- „let the music do the talking”.

Mindemellett nem heroizálja a muzsikusokat, nem leplezi emberi gyengeségeiket és bűneiket, vastagon szóba kerül a heroin, a kurvák és a rasszizmus, a nyomor és a diliház, és ez nagyon is rendben van így. Mondom, akár pitymallatig is elmerengtem volna az aktuális epizód felett, ám ezen szándékomat csúful elgáncsolta a sorozat legnagyobb hibája, a korlátozott játékidő (50 perc).

A Jazz című tv-sorozat elbűvölő, mézédes csali, bárki ráharaphat, ugyan nem fogja megbánni: a jazznél csodálatosabb dolog nemigen történhet az emberrel. Tessék hát szerda esténként a Duna TV csatornájára kapcsolni. Akinek pedig nincs televíziója, most vegyen egyet. Higgye el, megéri: hátravan még három rész, a következőben, sejtésem szerint, talán Miles Davis, Thelonious Monk, Clifford Brown és Stan Getz kerülnek terítékre.

Jazz (2001). amerikai ismeretterjesztő filmsorozat. Forgatókönyvíró: Geoffrey C. Ward; Operatőr: Buddy Squires, Ken Burns; Rendezte: Ken Burns