Itt van ez a Kitörés. A cím valami olyasmit sugall, hogy az éveken keresztül tantermekben, stúdiókban és forgatási helyszíneken gyakorló hallgatók most eleget halmoztak fel magukban ahhoz, hogy ezt elénk tárják egy olyan médiumon keresztül, amelynek most már „alapszíntű’ felhasználói. (Tekintve, hogy a filmesek most végezték fel a BA alapképzést, ezután jelentkezhetnek majd mesterképzésre.) Megcsinálták a vizsgafeladatot jórészt alapszinten és kaptak erről egy papírt. Mégis, ez egy művészeti kar. A filmek pedig sajnos nem ezt tükrözik.
Pátzay Ádám: Mobilus
Rögtön a mélyvízbe ugrunk, az elsőként vetített alkotás egy mozgássérült lányról és az őt segítő kiképzett labradorról illetve egy hiányzó végtagokkal élő kiskutyáról és az őt segítő gazdájáról szól. A történet önmagában szívszorító, szép, ahogyan Bodnár Ramóna megmutatja, milyen érdekes az, hogy állat és ember milyen módon segíti egymást a boldogulásban. Kell is erről film, de nem ilyen formában: a kamerát esztétikai koncepció nélkül használták, majd ezt teljesen alapszinten összevágták, így nem egy naturalista dokumentumfilm, hanem egy vizsgafilm jött össze. Márpedig három év főiskola után többet várnánk.
A következő dokumentumfilmből megtudhattunk mindent az életről, amit tudni érdemes. A siker az nem pénz, a hírnév az nem siker, és miközben ezt halljuk, lányok mosolyognak és sétálgatnak a napsütésben. Érsek Zsófia filmje eredetileg egy netes applikáció kontextusában kelt volna életre, ahol egy-egy kattintással rögtön információhoz juthatunk a szereplőket és élethelyzeteiket illetően, ám sajnos egybe levetítve nem állt össze a Siker című projekt, így nem derült ki az sem, hogy az eredeti célját milyen minőségben teljesíthette volna.
Visszatérő téma, akár ezen az eseményen, akár a múlt heti Werkes mustrán a fogyatékosság és az ezzel való boldogulás, együttélés. Az imént említett dokumentumfilmnek puszta jó szándéka volt, és megmutatta, amit szeretett volna - ennél komolyabb kérdéssel és nehezebb feladattal néz szembe a Katona Vivien, aki fikcióban mondja el egy mozgássérült, tolószékes fiatal fiú megpróbáltatásait. Háttérinformációk nincsenek a birtokomban az alapötletet illetően, de a film alapján ítélve ez egy hatalmas vállalkozás volt, ami be is csődölt. Őszintén remélem, hogy nem okozott fájdalmat az érintetteknek, akik megérdemelték volna, hogy kicsit több realitásérzékkel nyúljanak problémájukhoz.
Ferge Roland: El
A méregdrágának tűnő angol nyelvű Rushhoz a technikát a Sysplex cég biztosította: nem lehetett olcsó a Megyeri hídon lövöldözős jelenetet forgatni luxusautókkal, de nem volt hiábavaló a vállalkozás. Még ha a kivitelezés hitelessége el is marad a moziban megszokott szinttől, egyáltalán nem volt rossz a BKF-es Simon Tamás által fényképezett rövid akciófilm. A maffiasztori szokás szerint sablonos, a fegyvertelen hős rátermettségével és elszántságával kinyírja az összes bodyguardot, majd földre küldi a maffiavezért, aki pár perce még csótánynak merte hívni. A probléma az, hogy 10-15 percben egy ilyen történetet nem lehet elmesélni, nem tudunk meg semmit senkiről, mintha csak egy nagyjátékfilm két fontosabb jelenetét illesztették volna össze. Az angol nyelvű filmben volt egy anyanyelvű színész is, de a magyar akcentussal beszélt angol elég erősen demoralizálja a filmi hősöket, noha kellemes volt egy technikailag profi filmet látni, még ha úgy is tűnt, hogy valaki komoly technikával és high-tech jelenetekkel próbálja kompenzálni, hogy nincs nagyon mit mondania. A Rush rendezője egyébként a Sysplexes Deák Péter, aki azonban nem BKF-es hallgató, de Simon Tamás operatőrként kiválóan vizsgázott.
Pátzay Ádám jellegzetesen budapesti helyeket mutatott be time-lapse technikával és kiválóan megírt kísérőzenével (Milkovics Mátyás) karöltve. Több mint 10 percen át csodálhatjuk amint a Batthyány téren, a Blahán és egyéb pesti helyszíneken emberek százezrei apró darabonként zsonganak mindenfele, ezzel bizonyítva városunk metropolisz létét. Ez már egy olyan vizsgafilm, ami tényleg megmutatja, hogy a hallgatónak van érzéke és technikai tudása a szakmáját illetően, és valahol ez is a célja egy diplomafilmnek. Sőt, még a Youtube-ra is feltöltötte:
A dokumentumfilmes mezőnyt felerősítette az UCCU NEKI! című majdnem húszperces alkotás, amely egy esélyegyenlőségi non-profit szervezet mindennapjait mutatta be teljesen profin. Bármikor beférne egy közszolgálati adó műsorsávjába, sőt, remélhetőleg ez is lesz a sorsa. Szelei Dóra filmjét az előbb dicsért Pátzay Ádám fényképezte, rá biztos, hogy érdemes lesz figyelni, hiszen még egy filmben dolgozott (igaz, Kisteleki Mártonnal közösen): a Legszebb dolog című Marosi Z. András által jegyzett szürreális dráma volt a Kitörés csúcspontja. A filmben a klasszikus szerelmi háromszög rendje teljesen felborul: a néző elveszti a fonalat, hogy ki a megcsalt és a megcsaló, mire érti a nő azt, hogy három hónap van hátra és mit értenek ezen a filmben szereplő karakterek, ezt megspékelve egy sötét, vöröses megvilágítású hálószobai hangulattal, néha bevágva egy-két extrémen világos utcai jelenetet, minden hangvezérlőt maximumra feltolva, pisztolylövések, ami csak kell. Moziélmény. Csak ne adtak volna neki egy olyan címet, amelyről mindenkinek más film jut majd rögtön az eszébe.
Strommer Ákos: Isten háza
Két posztapokaliptikus film is felbukkant a vetítésen. Az Isten háza végig egy földalatti bunkerhálózatban játszódik, felmerülnek a szokásos problémák, ki kivel tartson, ki megbízható és ki nem, majd jön a főhős és megmondja, hogy ebben a helyzetben minden földi törvény felborul. Itt is látszik, hogy volt munka a filmmel rendesen, ügyesen van fényképezve is, technikailag kifogástalan. Valahol az is igaz, hogy ez a követelmény, nem rendező szakosok filmjeit néztük, de az igazság másik fele, hogy mégiscsak filmkészítők és filmeket csinálnak. Attól még, hogy konkrétan nem forgatókönyvírást, dramaturgiát, rendezést tanultak, mégiscsak valami egészet kellene átadniuk - a Mobiluson és az El című fekete-fehér némafilmen kívül csak történetmesélő alkotások készültek. Ennek ellenére az Isten háza is csak egy jelenetnek tűnik, valami sokkal nagyobb egészből kiragadva. Így van ezzel Zsótér Dániel több mint 20 perces Afterpartyja, amiben zombi invázió indul Magyarországon, japán kislány videóüzenetben mondja el, hogy miként terjed a kór, négyen vannak egy bezárt szobában, az egyik már megharapva és kómában. Röpködnek a humoros beszólások és az alaposan kitalált gegek, viszont látszik, hogy szinte kizárólag ezekre épült az egész film, így mindenféle esélyt elvesz a nézőtől arra, hogy minimális feszültséget is érezhessen. Megérkezik a polgárőr is, majd pár poén után kimennek a házból, lőnek párat és ennyi. Érthető, hogy ezek bizonyos hallgatók vizsgái, de ha már minden alapanyag megvan ahhoz, hogy rendes rövidfilmeket csináljanak, rendesen megírt történetekkel, akkor miért szalasztják el ezt a lehetőséget? Ha lett volna kontextusa az Afterpartynak és nem azt éreztette volna, hogy egy nagyfilm eleje vagy a vége, akkor el lehetett volna képzelni egy érdekes, vicces magyar zombifilmet is. Kár érte.
Zsótér Dániel: Afterparty
El kell vonatkoztatnunk attól, hogy most éppen milyen szakon vizsgáztak a hallgatók: a lényeg, hogy filmkészítést tanulnak és filmeket csinálnak. Az elmúlt két hétben körülbelül 40-50 frissen képzett filmes munkájának megtekintése után azt érzem, hogy van remény, jönnek olyan tehetségek, akiknek fontos lehet a munkájuk a magyar film elkövetkezendő, létfontosságú éveiben. Néhány kivételtől eltekintve azonban, egyelőre nem sokan tudják, hogy hogyan és mire tudják majd használni a filmezést. Sokan megragadnak annál, hogy a DSLR kamerák fókuszával szórakoznak, szuperközelit csinálnak az elképesztően magas felbontás kiaknázása érdekében, de ezek csak apró örömei az alkotásnak, nem pedig a középpontjai. A továbbképzés opció, amivel élni kell, a mércét sokkal magasabbra kell rakni, majd át kell ugrani. Legyen végre újra fiatal magyar film. Kelleni fog.
