A földön ülés kényelmetlenségét sajnos az első egy órában nem csitították a jobbnál jobb filmek, hiszen a Werk Akadémia helyben meg is tartotta az évzáró ünnepségét, így szinte kötelező jelleggel kellett végigülni a filmesek, stylistok, kurátorok, kreatív írók gyors okleveles kitüntetését. Az est házigazdája a Werk szellemi atyja, Réz András volt, aki mindenkit meginvitált egy papírpoharas pezsgőre és egész szórakoztatóan levezényelte az egész estét. A kedvessége és jókedve, amellyel minden egyes film után talpra állította a stábokat, nem hagyott alkalmat arra, hogy a közönség egy-egy film után esetleg kevésbé lelkesen tapsoljon, pedig lehetett volna rá oka.

A vetítés két részben zajlott, így oszlott meg a 13 rövidfilm, két előzetessel a szünet elején, amely rövideket Réz András személyesen ígért be jövő őszre, de egyik trailer sem keltett túl nagy felhajtást. A bemutatott filmek között komoly minőségbeli különbségek talán annyira nem is látszottak meg, pedig az I’m FILM produkciós cég kiválasztott néhány forgatókönyvet, amelyek kaptak egy kisebb összeget a rövidek legyártására. Ezzel kapcsolatban két jó hír is van: nagyrészt valóban azok a koncepciók kapták meg ezt az „egérutat” amelyek érdemesek voltak rá. Másrészt célirányosan, a vizuális minőség emelésének érdekében használták fel az anyagi forrást, így nem vesztek kárba értékes forintok.

werk3 500

Ha a nagy egészet nézzük és nem csak a Werket, akkor hiába ez volt az akadémia legjobb éve, mindössze talán két olyan alkotás van, ami elférne egy-egy nemzetközi filmfesztivál programjában vagy a televízióban. Talán az iskola minimális mértékben gátat is szab a kreativitásnak és a szabad gondolkodásnak, hiszen mégiscsak együtt dolgozik egy tucatnyi ember, ezernyi szívességet kell kérni és időben el is kell készülni, nem beszélve arról, hogy azért a Werk mégiscsak egy tanfolyam, ami mellett ugyanúgy zajlik az élet. Ezalatt pedig nem sikerült olyan forgatókönyveket, történeteket megálmodni amelyek művészeti szempontból értékesek és fontosak lennének. Ennek ellenére pozitív, hogy a meghatározó kortárs problémák humoros feldolgozása tendencia volt, vagy legalábbis az ilyesmi tervekből készültek a legjobb filmek. A Lehetne rosszabb ékes példája a komoly társadalmi problémák rövid, ötletes és ütős feldolgozásának. Karakterei erősen sztereotipikusak, tehát viccesek. Van minden lében kanál süket nagyi, serdülő kistestvér, rezonőr anyuka és szigorú családvezér apa. A szituációk feszültek, mégsem kellemetlenek, és valójában minden terítékre kerül a család színe előtt álló éppen felnőtté váló fiúnál, aki drogozik, megbukott, homoszexuális, cigány barátnője van és el is akar költözni. Ám talán egyik sem igaz. Sikoltozó nevetés lepte el a nagytermet a legtöbb fricskánál, ilyen egy jó rövidfilm és ezért ülünk be a moziba rá.

A groteszk esztétika jegyében született Gacsal Zsolt Mértékkel című rövidje, amely egy Czukor show-jellegű fiktív talkshow kontextusában kibontakozó történetet mesél el egy túlságosan is vad buliról, amelynek végül tragikus következményei lettek. A humor-tragikum aránya azonban itt is tökéletesen el van találva, mellesleg megspékelve azzal a pikantériával, hogy Vereckei Zsolt (Werkes filmrendező) a filmben paralimpikont alakító főszereplőjének nevét beírva a keresőbe, valóban egy sérült karú bajnok úszót láthatunk. Ennyire jól még nem játszottak rá névazonosságra, és ha tényleg csak ennyiről van szó, akkor ez csak megemeli az erejét ennek az esztétikusan, vicces beszólásokkal és reményteljes fennhanggal megrendezett produkciónak és talán valamiféle tanulságot is levonhatunk belőle.

werk4 500

Amikor amatőrök súlyos dolgokról beszélnek, akkor az szinte csak a vígjáték formájában lehet biztonságos, de még úgyis könnyen csapdába eshetnek, mégpedig azzal, hogy nem lesz vicces. A fent említett két film vicces volt, így beszélt komoly dolgokról, de sajnos több precedens volt arra, amikor valaki gyermeki (és rendezői) naivsággal megakarta váltani a világot, elakarja mondani az életről, hogy az nem úgy van, ahogy mi azt földi halandók (nem filmrendezők) gondoljuk. Ebbe a hibába még a világ legnagyobbjai is beleesnek, nemhogy Gárdonyi Edit. Kérdéses, hogy nem a fáradtság és a kényelmetlen ülőhelyzet éreztette ezt a benyomást, mivel a Szeretetotthon az utolsó levetített film volt, de biztosan nem. A fél órás rövidfilmeknek amúgy is kiváltképpen marginalizált helyzete van, a komolyabb fesztiválokon 15 perc a versenyző rövidek játékidő határa, és ahhoz valami egészen különleges és kiváló film szükségeltetik, hogy a néző boldogan végignézze. Vagy a stáb hozzá nem értése, vagy a „fikciós dokumentumfilm” paradox lehetetlensége idézte elő az egyetlen olyan filmet, amelynek megtekintése egyáltalán nem ajánlott.

A Lelki játékok még egy pozitív csalódás volt, hat percben az alkoholizmusról és a családról beszélni lehetetlen és kár is az energiáért, de amit ilyen feltételek mellett ki lehetett hozni a témából, az sikerült. Lehet, hogy egy apa-fiú kapcsolatról nem egy nőnek kellene mesélnie, még ha ez a szempont érdekes is lehet, most nem a megfelelő irányban sült el. Csak azért nem lett ez egy szupererős rövid, mert nyálas volt és érzelgős, amit pedig egyáltalán nem igényelt ez a téma.

werk2 500

Volt keményvonalas művészkedés Gellai Tamás kamerájából, az örök kérdésre való rákérdezés, hogy van-e művészet és hogy milyen is az pontosan, mi a művészet ma, az ürülék vajon az-e és társai. Hasonlóan Venyercsány Péter Együttható című „merev”filmjéhez, amelyben csak a kamera mozog az előre bámuló viaszbábúként ácsorgó szereplők között, erről a filmről sem lehet sok mindent leírni, mert nem lehet felfogni őket. Nem azért mert túl mélyek és filozofikusak, hanem azért mert nemhogy nem válaszolja meg a felvetett problémát, hanem nem is vet fel semmit, csak úgy van.

A Vereckei Zsolt által rendezett Szavam ha hull Rada Bálint főszereplésével egy Mucsi Zoltán-i magasságokba érő káromkodó monológgal el is viszi az egész filmet. Csak hat perc, Csuja Imre is van benne, és mindenki volt már első napon egy munkahelyen. Az általános (kérdésfelvetések) mellett akadtak személyesebb ihletettségű munkák is. Halasi Noémi Az élet (!) című filmjét nagymamája emlékének szentelte. Megható gesztus, ám filmként nem áll meg a lábán a mű, nincsen olyan emlékezetes pillanata sem, ami pedig elengedhetetlen a rövidfilmek esetében.

Az összes alkotáson látszott a kemény munka, mégsem volt izzadtságszaguk. Tudtak bánni a kamerával az operatőrök, voltak jó forgatókönyvek, de világlátása még nagyon kevés tanoncnak van. Ha ezen változtatnak, márpedig miért ne változtatnának, akkor több alkotónak is komoly karrierje lehet a magyar filmben, az eddig látottak alapján főleg inkább a gyártás területén. Várjuk a következő évet és reménykedünk a folyamatosan fejlődő tendenciában, néhány év múlva pedig akár a Werk lehet az első számú alternatíva a művészeti egyetemek után. Igaz, talán már most is az.

Fotók a vetítésről