A zenetörténészek pedig hosszasan sorolják elvitathatatlan érdemeit: a bebop úttörője volt ő, az improvizációra épülő jazz atyja, halhatatlanná lett géniuszok figyelmes tanítómestere, a legendás Minton’s Playhouse rezidense, New York leghíresebb zenei mentora. A ’40-es és az ’50-es években mindenhol megfordult, ahol tanulni és tanítani lehetett, az aranykor legragyogóbb elméivel muzsikált, az általa vezetett kis- és nagyzenekarok pedig minden idők legmenőbb bandái közé tartoztak. Mindent játszott, amiben elég zenét hallott: a bebop, a bigband és a cool mellett már az 1940-es évek végén ráhasadt a kubai és az afrikai zenékre, mikor mások még messziről sem tudták, hogy majdan ez lesz a nagy miújság – évtizedekkel korábban elkötelezte magát amellett a zene mellett, melyet ma a zenekiadók marketingesei összefoglaló néven a world music nevű skatulyába igyekeznek oly riasztó serénységgel belégyömöszölni.

Soundja és technikája senkiével
össze nem téveszthető
A recenzió alá vett kiadvány egy 1989-es londoni koncert, melyet az United Nations Orchestra nevű zenekarával adott, s amelyet 2004-ben tettek digitális korongra. Diz 72 éves volt ekkor, legfőképpen a kubai- és az afro-jazz világában kalandozott, zenekarának java kubai muzsikusokból áll. A műsort a banda kezdi, egy karibi kompozíciót játszanak, Diz mosolyogva szambázik fel a színpadra, ősz hajához illő, szürke öltönyt visel, kicsit táncol, teszi-veszi magát, majd munkára fogja a tülköt. Soundja és technikája senkiével össze nem téveszthető, fényes és gyors, pregnáns és végtelenül tiszta hangokat fúj, legfőképpen pedig együtt lélegzik a muzsikával, hírneve és zenekarvezetői státusza ellenére sem rondít bele a többiek produkciójába. A tucatnyi hangszerest számláló, a szokásos rézfúvós-fafúvós, dob, zongora, gitár, basszus mellett kongával, illetve rázogatós kagylókkal tarkított banda egyetlen entitásként játszik, kifogásolható élek és kitüremkedések nélkül, mérhetetlen alázattal és irigylésre méltó tudással, elegáns lazasággal adják a muzsikát. Merthogy Diz és az United Nations Orchestra zenéje végtelenül kifinomult, tele van érdekes megoldásokkal, löketnyi humorral, legfőképpen pedig szofisztikált, kis kubai és afrikai „hülyeségekkel”, melyek finoman megbolondítják az összhangzást. Efelett a rettentően jó muzsika felett lebeg Diz trombitája, de mindenki megkapja a maga szólóit, a zenekarvezetőnek gondja van rá, hogy senkiben ne ragadjanak benne kijátszatlan hangok. Ennek mértékében nem riadnak vissza a hosszabb kompozícióktól, egyes tételeket 10-12 percig is játszanak (a záró Night in Tunisia közel 19 perces), hogy a maga teljességében kibontsák a főtémát és annak lehetséges variációit. Diz gyakran meg-megáll, leteszi a hangszert, ragyogó, boldog tekintettel csodálja bandáját; le sem tagadhatná, hogy fenemód büszke társaira. Játszanak vokális szerzeményeket is – egy dalt a „brazil Ella Fitzgeraldként” címkézett, egyébiránt saját jogon is nagyszerű Flora Purim is énekel -, a zenekar értékeinek legjava azonban az instrumentális daraboknál mutatkozik meg. A szólók pompásak, remekbeszabottak: Diz kezdi a sort, majd passzot ad Paquitónak, a légies klarinétra Arturo ábrándos hangú trombitája tesz rá egy nagy lapáttal, a finoman ellenpontozó dobokra Chano kongája felel, majd a szaxofon veszi át dallamot, szellős zongora riposztozik, végül a zenekar vezetője összegez. A koncert egyik fénypontjaként Steve Turre mindenféle tengeri csigákon játszik, merthogy ilyet is lehet, Diz pedig harsonára cseréli a trombitát, és felcserélik a szólamokat (sajnos, zongorázni ez alkalommal nem zongorázott). Tudvalévő, hogy Mr. Gillespie világéletében nagy mókamester volt (hajdanán a Muppet Showban is megfordult, vígan bohóckodott Brekiékkel, s ha már ott volt, fújt is egy kicsit), ez alkalommal is elszór néhány – főleg zenei- poént, de sajnos a koncert második felében már látszik rajta a fáradtság, egyre több teret ad társainak, ő maga kevesebbet játszik, hogy a nagyszerű fináléban ismét teljes tudását felvonultathassa.

Kétségtelen, hogy nem a Live at the Royal Festival Hall Dizzy legjobb képes koncertfelvétele (ha választani kellene, inkább a Dizzy’s Dream Band, vagy a Night in Havana mellett voksolnék), de emberünk akkora zseni volt, hogy a nap 24 órájában bármikor rávert egy kört a kollégákra. Itt pedig nagyszerű formában van, szellemes és vidám, csak hát kicsit már fáradt és meglehetősen öreg – teremtő elméje, óriási szíve, eleganciája és zenei talentuma azonban a Napnál is fényesebben ragyog. Ily módon a 2001-ben kiadott digitális korong pompás csemege, egyszersmind zenetörténeti dokumentum, a jazz óriásának méltóságteljes búcsúja – sajnálatos módon három évvel később Diz már visszavonult, néhány hónapra rá pedig a nagy égi bigband tagjává avanzsált, hogy ismét együtt tülkölhessen öreg barátaival.


Tracklist:


1. Manteca
2. Tin Tin Deo
3. Seresta
4. Samba for Carmen
5. And Then She Stopped
6. Moody's Mood for Love
7. Tanga
8. Equinas
9. Krush
10. Dizzy Shells
11. A Night in Tunisia