Almási Tamás Valahol otthon lenni című, egészestés dokumentumfilmjének szereplői otthont kerestek maguknak, de kétséges, van-e olyan köztük, aki meg is találta.

Az elmúlt tizenöt évben százezernél is többen határoztak úgy, hogy Magyarország lesz az újhazájuk. Az alkotó – interjúkészítője, Kriza Bori filmötlete alapján – négy történetet mesél el, amelyeknek (az áttelepülés időszaka, azaz 1980 és 1991 mellett) talán egyetlen közös pontja a magányosság.

Dr. Harajda András gyermekorvos mondta el azt a delikát információt, ’80-ban mit „ért” egy fiktív válás: ötvenezer forintot – vagy egy színes televíziót.  Ő – és felesége, Nóra – a fiktív válás mellett fiktív házasságot is kötöttek, hogy eljöhessenek a hajdani Szovjetunióhoz – mai Ukrajnához – tartozó Beregszászból. Házasságuk kibírta „Harajdáné II.” zsarolását (Harajda András eufemizmusával élve: „fenyegetőzéseit.”) Több éven keresztül sajátos - és meglehetősen kockázatos - szerepet játszottak abban a színdarabban, amelyeknek maguk voltak a szerzői. Képtelenség eldönteni, Mrozek örülne, irigykedne, vagy dühöngene a féltékenységtől.

Harajdáék; az egykori Jugoszláviából – a tömeggyilkos Milosevic esztelen-embertelen nacionalizmusa, az újabb besorozás, a háború elől menekülő - hazánkba költöző megbecsült és érzékeny fotóriporter, Dudás Szabolcs; az isten háta mögé száműzött, diplomás zenetanárnő, Székely Judit, úgy tűnhet, békében élnek önmagukkal. Ám Dr. Szekeres Sándor jogász, aki életre szóló betegséget szerzett, mikor 1988-ban, tavatta zsírral bekenve a testét – édesanyját, feleségét és kislányát kételyek között hagyva - átúszott májusban a jéghideg Szamoson, képtelen az elszakadásra. Hiába a monori családi ház, székelykapuval, a férfi (akinek neje már nem viselné el az újabb változást) egyre gyakrabban látogat vissza Felsősófalvára. „Hazamegy” – kicsit. Kétlaki életre vágyik.

A vajdasági fotóriporter sem Pesten képzeli el nyugdíjas éveit; Szerbia-Montenegróban maradt édesanyjával féltve óvják a gyönyörű házat.
Noha az alkotó igencsak elkényeztet minket, mégis igazságtalanság volna, ha nem méltatnák újfent sorstörténetének kitűnő dramaturgiáját (dramaturg: Radnai Annamária), szereplőinek kivételes jelenlétét – amelynek lényegi eleme az egyszerűség, a minden „fifikát” száműző őszinteség. 

Almási Tamás pompás munkája kapcsán érdemes elmerengeni, valójában kinek az „érdekeit” képviselik, „védik” a határainkon túl élők nevében önmagukat megszólalásra, sőt, protestálásra hivatottnak vélő „közszereplőink” – emberi életekkel hazardírozva, néhány voks reményében. Ám ennél jóval fájdalmasabb: vajon a méltóság kivívása okvetlen meghozza-e a boldogságot?

A riporterként (is) kitűnő Csillag Ádám idegrendszerünket alaposan próbára tevő munkája, Nincs kegyelem a földi pokolban, három fiatalkorú romalány „állati” sorba hajszolásán keresztül járja körül a meglepően ritkán föltett kérdést: létezhet-e prostitúció testi-lelki kényszerítés, bántalmazás nélkül (a joggyakorlatban: „üzletszerű kéjelgésre való rábírás.”). Erikát, Natasát, Erzsit a szerelem „bírta rá” arra, hogy hamarosan fogságban találják magukat, ahonnan (legyenek bár házban, utcán, kocsisoron, út mentén…) kizárólag fizikai értelemben véve: élve kevés esély a szabadulásra.

Csillag filmjében, mintegy negyed óra elteltével, döbbenten észleltem: mindhárom lány hangja ugyanúgy „szól”. Egyszerű: nincs benne – mögötte – harag, düh, kétségbeesés. Erika, Natasa és Erzsi tudomásul vették, hogy egy nap megjelent életükben a férfi (Bálint, Zsiga), aki kis idő múltán viszi őket Balatonra, Pestre, akárhová. Lesz „száraz kaja”; ha nem viselik jól magukat, eladják őket, és minden lépésüket figyelik. Az otthonról „eltűnt” gyerekeket „szüleik” eleinte keresték. Fölfigyeltek a lányuk arcára, ha megjelent az arcuk a bűnügyi krónikában. Van, aki bosszút is esküszik, ha kijön Zsiga a börtönből, de leginkább mégis azon csodálkozik, feleségével együtt, hogy’ lehet valakit eladni tízezerért, odavetni egy férfinak ezerért.

A három lányból ketten „ismerik” egymást. És Zsigát. Az egyiket „rábírták”, verje félholtra a másikat, gyújtsa meg a haját és a szeméremszőrzetét, locsoljon rá pezsgőt.

A három lányból – gyanítom – egyiknek sem lesz esélye az emberi életre. Van köztük, aki még mindig szereti, „tiszteli” az őt eszköznek tekintő férfit – hogy a tisztelet szó mit jelent, nem tudja.
 
Csillag Ádám megrázó, ám a hatásvadászatot hírből sem ismerő filmjének dramaturgiája közel sem olyan tökéletes, mint Almási munkája, de ez korántsem zavaró. Az alkotó rendkívüli módon képes bemutatni az erőszak természetét. 

Lévay Katalin esélyegyenlőségi miniszter asszony nem oly’ régen hevesen magyarázta a televízióban – észérvekkel meggyőzni próbálva Friderikusz Sándort – a prostitúció nem szakma. 

Lehet a logika lenyűgöző, ha sosincsenek mögötte sorsok, és nem hallani olyan gyerekhangot, amelyből eltűnt az élet.