Pergel Éva – nagyjából három éve – elveszítette az iskola színházjegyekre összeszedett pénzét. Hogy színházjegyekről volt szó, és elvesztésről, a szinopszisban ellenőriztem, mert a tanárnő elbeszéléséből ez nem derült ki egyértelműen. Ellenben viszonylag hosszan és nyíltan vall politikai elkötelezettségéről, így a Vereckei-hágó iránti csodálatáról – amelynek, egy sajátos logikai nyomvonalon botorkálva, talán az a „mögöttese”, hogy aki „Magor”, nem hibázhat.

Az – állítólag – jelentős nimbuszt kivívó értelmiségi nem volt képes szembenézni a – ha nem is mindennapi – de mégiscsak emberi „balesettel”, kétségbeesett. Karácsony előtt azonban kölcsönből adta vissza a pénzt. Kitalált egy anonim, nemlétező, harminc százalékos hasznot hozó vállalkozást, és ettől fogva nincs megállás. Nagyjában és egészében két éven belül több mint százmilliós „adósságot” görget maga előtt. A becsapott (ez a szó talán egyszer sem hangzik el a hatvan perc alatt), rászedett (ez sem) ismerősök-barátok-üzletfelek száma nő, mint a gaz. Pergel Éva több mint harminc rendbeli csalásért és két rendbeli sikkasztásért felel, Solymáron lévő családi házukat jelzálog terheli, férje (aki a neje elmondása alapján hipochonder-pipogya alak) különköltözött édesapjához, legfeljebb adósságot öröklő lánya, fia kitartanak mellette.  És mivel nem mindenki Kozma atya (Máltai Szeretetszolgálat), aki azt mondta a tanárnőnek, ha ő nem is, de majd Isten megsegíti: a gyakran néhány napos, uzsorakamatra kölcsönzött pénzek hitelezői a fizetési határidő lejárta után erős testalkatú férfiakat küldtek a Pergel családra. Állandósodtak a testi-lelki fenyítések, a gyerekeket ki kellett menekíteni a házból.

A rendező – néhol már-már fölfoghatatlanul toleráns viselkedésén túl – többször megszólaltatja a filmben dr. Perczel Tamás pszichológus-egyetemi docenst, aki – háta mögött egy földgömbbel, és néhány állatkoponyával – egyértelműen erősíti ezt a hatást. Kis idő múlva világossá válik, hogy miért esett szó – igen hangsúlyosan – rögtön a film elején Pergel Éva édesapjáról, szépíróról, aki nem tudta legyűrni egyre súlyosbodó depresszióját, majd -  többszöri sikertelen kísérlet után – önkezével vetett véget életének. A filmben: „véglegesen öngyilkos lett”. Pergel Éva – a film végén – házi őrizetben van. Napi tíz órákat tanít. Számos „hitelezője”, a vissza sosem kapott pénze ellenértékeként gyermekét hozzá küldi tanulni.

Tóth Péter Pál alapvető tévedését abban látom, hogy úgy hiszi, a rendszerváltozás utáni magyar „vadkapitalizmus” nélkülözhetetlen volt egy ilyen jellegű csalássorozat elkövetéséhez. Filmjében nem „föltár”, kutat, hanem rögzít. Tagadhatatlan: jelentősen nehezítette a helyzetét, hogy bár Pergel Éva magas szintre emelte a felelősséghárítást – ámbár rendkívül átlátszóan -, nem éppen a zseniális-szórakoztató-szerethető intellektuális bűnöző prototípusa. A nem kellő gonddal szerkesztett, dramaturgiáját tekintve kifejezetten kusza történetvezetésű, igénytelenül fotografált filmben mégiscsak megcsillan egy izgalmas, sajátos, rendkívül bizarr film lehetősége. Túl a koncepció hiányán, úgy hiszem, leginkább a rendező bátorságán múlott volna az, hogy mindez meg is valósuljon.

„
Biztosra” ment Wilt Pál is, aki Túlélők című munkájában, tizenkét év után újra fölkereste a nyolcvanas évek közepén megszólaltatott Csepeli Vas- és Fémmű egykori dolgozóit. Azóta – 1992-ben – privatizálták a hatalmas gyárat, amelyet 1892-ben alapított Weisz Manfréd. A magánosítás során német tulajdonba került gyár ma már egy szingapúri részvénytársaság tulajdonában van. A rendező-riportert mindenekelőtt az foglalkoztatta, mi van akkor, ha a több évtizedes, tényleges biztonság megszűnik, és vége szakad egy életformának. Interjúalanyai, a végzettsége szerint gépészmérnök, ám kohászként több mint negyvenhárom évet a gyárban töltő férfi, továbbá a Deme-család férfitagjai (a nagyapa: a volt belügyes elhárítótiszt, aki 56-ot ellenforradalomként élte meg; fia, a gyárban dolgozó szenvedélyes horgász; és a több diplomás, mérnök-közgazdász unoka, aki tanárként dolgozik), és a hajdani KISZ-es kapcsolataikat jól kihasználó, oktatási kft-t létrehozó kényszervállalkozók a változtatás képességéről beszélnek.

Az egykori mozgalmi élet, az összetartó kollektíva, a gyártól (így a Párttól) várt biztonság, a kultúrprogram majd mindegyikük számára egyformán hiányzik, ennek következtében az egyéni célok, az egyéni boldogulás, azaz: maga az individualizáció, a vállalkozó kedv, a drasztikus életformaváltás képessége egy-két kivételtől eltekintve lényegileg mindegyiküktől teljes egészében idegen.

A szocreál bődületes – mondhatni az esztétikát teljes egészében mellőző – produktumait mindannyiunknak volt alkalmunk igen jól megismerni, így a gyármúzeumban tett látogatás – ha távolról sem felesleges – kissé elhúzódott. Nem láttam értelmét annak sem, hogy a megszólaltatottak közül ketten is előhúzzák a sublótból több tonna kitüntetésüket – egy megbízható belügyes elhárítótisztnél ez egyébként is evidencia. Az archív felvételek sem jelenthetnek már újszerű élményt számunkra. Wilt Pál munkája ugyanakkor mégis rendkívül szomorú film. Hogy ezúttal mégsem emelkedik ki számomra az ún. történelmi dokumentumfilmek – egyben sorstörténetek – sorából, annak oka talán az ötlettelenségből adódik. Izgalmas lett volna, ha az alkotó képes erőteljesebben megragadni a diktatúrák legpusztítóbb sajátosságát: a mélységes emberi kiszolgáltatottságot.

Németh Gábor Péter munkája, az Elszakítva az embertársaik által kiszolgáltatottságra ítélt, értelmi fogyatékos Ella és János története. Ők ketten az intézetben szerettek egymásba, és megszületett egészséges kislányuk, Beatrix, akit a Gyámügy nevelőszülőknél helyez el. A két fiatal jó ideig azon van, hogy visszakapják gyereküket, és ebben segítséget nyújt nekik az intézetben dolgozó szociális munkás, István. Ella és János így kiköltöznek az intézetből, lakásotthonba mennek, tervezgetnek. 

Ella képtelen megbirkózni azzal, hogy úgy ítélik meg, egy négyéves gyerek értelmi színvonalán mozog, miközben többek szerint ösztönösen jó anya, aki az anyaságot tudatosan vállalta – nem szedte be az intézetben „adagolt” fogamzásgátlót, és hiába kínáltak hifi-tornyot az abortuszért, megszülte kislányát. A filmben megszólaló nevelőtanárnő és a szociális munkás szerint János az „értelmesebb”, Ella az érzelmi alkat, mindenesetre János egyik pillanatról a másikra elszakad Ellától, egy másik lány társaságát keresi, aki úgy véli, a fiatal férfi félreértette a csupán „haverságot”, úgy gondolva: haverságból barátság, barátságból szerelem…

Ella – és ez még inkább rokonszenvessé teszi őt – nem adja ki intim titkait, János némileg közlékenyebb, ennek következtében furcsa mód egyre inkább előtérbe kerül István, aki – és ez igen gyakori a dokumentumfilmek esetében – rendkívül természetellenesen viselkedik, mivel erőt vesz rajta a szereplési láz. Nem volna ez annyira zavaró, ha intellektuális tűzijáték részesei volnánk, de István meglehetősen „egyszerű” ember, ráadást olybá tűnik, nem érinti kellemetlenül, ha két ember eltávolodásáról, kapcsolatuk megszűnéséről, és annak fájdalmas következményeiről beszél. A szociális munkás azonban nem kerülhetett volna a „szereplőlista” élére, ha a rendező-riporter mérsékletre buzdítja.
Ella és János kislányát, Beatrixot, a nevelőszülők nem engedték kamera elé – úgy hiszem, ez jó döntés -, a kialakult patthelyzetben megoldás nincsen. Németh Gábor Péter filmje  – a szerkesztésbeli hiányosságok, riporteri ügyetlenségek ellenére is – figyelemre méltó emberi történet.