Kapcsolódó anyagok

Erdélyi Dániel

Kis hazai
A rövidfilmek közé hazai részről bekerült a Simó Alapítvány által támogatott Napló (rendezte: Galambos Attila) című vizuál-jegyzet, és Groó Diana sajátos festmény-etűdje a Renoir álmai. Két teljesen különböző dolgozat, az egyetlen közös nevező a hosszuk. A Napló személyes, önreflektív (és kicsit exhibicionista) dokumentáció egy hónap belső történéseiről, feljegyzések a közelmúltról. A narráció erős benne, már-már irodalmi értékű, viszont amit látunk, az a 60-as 70-es évek házimozijaira emlékeztet, egyrészt a Super 8 technika, másrészt a kamerakezelés véletlenszerűsége és a képek (szándékolt?) bénasága miatt.
A Renoir álmai virtuális etűd és festményboncolás. A Renoir képekbe merevített mozdulatok és sorsok oldódnak fel pár pillanat, néhány snitt erejéig a vásznon. A párbeszédek szellemesek és hétköznapiak, az etűd végig tartja a becélzott atmoszférát és a néző figyelmét. A trükkök, maszkolások koherensen épülnek látványba - igazi festményfilm ez, átjárás és áthallás a médiumok között. Renoirnak tetszene.

Lengyel katedrális
Szintén médiumközi tripre vállalkozott a lengyel Tomek Baginski. Cathedral című animációs kisfilmje láthatólag végig számítógép generálta elemekből épült föl, ennek megfelelően a film elmehetne akár egy legújabb generációs fantasy-kalandjáték intrójának is. A sztori kellően gótikus: egy vándor kóvályog az éjszakában, mígnem egy katedrálishoz ér, ami különös, földöntúli módon épült. Eljön a hajnal, és az épület bekebelezi őt - az ember az objekt részévé válik. A gótika mellett felfedezhető némi cyberpunkos beütés, bár ez a gyümölcsöző japán-lengyel kapcsolatok (Mamuro Oshii: Avalon) ismeretében nem is meglepő. Az viszont annál inkább, hogy a dinamikus technika és a kellően elborult szüzsé mellett az alkotók konvencionális formanyelvet használnak: kistotálok váltakoznak klasszikus premier plánokkal, leíró és magyarázó snittek tömege fogja vissza a nézői fantáziát.

Olasz agymenés
Az olasz Edo Tagliavini rögtön két kisfilmmel is jelen volt. TAO című opusza másként cyber, mint a lengyel Katedrális: a világ amiben játszódik, kísértetiesen hasonlít a mienkre, éppen csak idézőjelbe van téve és sokkal kevésbé PC. Két menekülő figura hajt a Zöld Kártyáért, feladatokat kell teljesíteniük, miközben a közönség árgus szemmel figyeli őket mindenféle kamerákon keresztül. A hasonlatosság az 1987-es Menekülő ember című klasszikushoz (Arnold Schwarzenegger-rel a főszerepben!) letagadhatatlan. Az alapötlet erős, a film poénja viszont kikövetkeztethető - így nem is üt akkorát, amekkorát lehetne. A rövidfilm érdekessége még, hogy teljes mértékben kihasználja a DV-ben rejlő technikai trükköket és apró esztétikai nüanszokat. A digitális képnyelv közeledik a kiforrottsághoz és szinte már a filmi elbeszélés legújabb mutációjáról beszélhetnénk, ha ez a vizuál-forradalom végre elérné a nagyfilmes formát is.
Tagliavini másik kisfilmje, a Világ legkedvesebb embere, hasonlóan dinamikus képnyelvvel mesél el egy sokkal fékezettebb habzású történetet. A sztori annyira megkapó, mint egy favicc csattanója, de az említett formai erények miatt a nézhető kategóriába tarozik.

Szerb vérvaló
Nagy várakozás előzte meg a szerb Srdan Golubovic filmjét, a Száz százalék-ot. Az olimpiai bajnok lövészből lett junkie-nak, és öccsének, a szépreményű (olimpiai bajnok aspiráns) szintén-lövésznek a története állítólag valós eseményeken alapul, de ha ezt nem kötnék az orrunkra, akkor is hihető lenne: az ilyesmi megesik arrafelé. Arra, hogy miért lett Szerbiában egy teljesen átlagos generáció jó részéből heroinfüggő, egy másik részéből (potenciális) tömeggyilkos, sajnos ez a film sem válaszol. Nem mintha olyan könnyen megmagyarázható lenne – a tünetek ismertek, az okok homályban vannak. A film vállalása viszont, hogy egyszerűen elmond egy történetet, jórészt teljesül.
(Folytatjuk)