Mint a megnyitón is elhangzott, a Mediawave – Another connection egy újfajta globalizáció „fenyegető” eljövetelét közvetíti: a másfajta, azaz nem csak filmes művészetek globalizációját – hangsúlyozta a marosvásárhelyi Alternatív Fesztivál művészeti igazgatója, Gasparik Attila, majd át is adta a stafétát Szakács Imrének, Győr –Moson - Sopron megye közgyűlése elnökének, aki hivatalosan is megnyitotta az eseményt.

Fred Anderson
Párhuzamos Kultúráért díj Hartyándi Jenőtől
Világpremier a fényírók fesztiválján: csupa nő a zsűriben – tudhattuk meg aznap este. A játék-, kisjáték-, animációs, kísérleti és dokumentumfilmeket a következő öt hölgy tekinti meg: Kathy Altieri (USA) látványtervező, festő, Enyedi Ildikó rendező, Basak Emre (Törökország), az Ankarai Filmszövetség elnöke, Ladik Katalin költő, színművész, performancer és Kinoshita Sayoko (Japán), az ASIFA (Ázsiai Nemzetközi Animációs-Filmszövetség) alelnöke. A magyar és ifjúsági dokumentum-, valamint a nemzetközi videó dokumentumfilmeket és a kisebbségi filmeket is külön zsűri bírálja, tagjai: Rita M. Csapó-Sweet (USA), a Saint Louis-i Egyetem Kommunikáció és Filmtudományi karának docense, Lovas Ildikó (Szerbia-Montenegró) író, a szabadkai Üzenet folyóirat főszerkesztője és Samira Sinai (Irán) díszlet- és jelmeztervező, színésznő.

Hartyándi Jenő főszervező adta át a 2003-as Párhuzamos Kultúráért díjakat. Hartyándi szerint a kis szobrok - melyek „sokkal szebbek, mint én”, állítja a főszervező – azokat a művészeket találják meg, akik egyedi, politikamentes életutat járnak be. Díjazásban részesült Fred Anderson 73 éves autodidakta jazzmuzsikus (aki rövid köszönő beszédet is mondott meghatottságában), a világhírű és -jelentőségű chicagói zenészszervezet, az AACM alapító tagja, Éva Besenyő, Magyarországról kivándorolt holland fotográfus, Bíró Yvette filmesztéta, avantgarde filmes, ma az Egyesült Államokban egyetemi tanár, Ladányi Andrea táncos, koreográfus, a kortárs tánckultúra kiemelkedő egyénisége és Monori Lili színész. Díjazták továbbá Alanis Obomsawin (Kanada) énekes-filmrendezőt, az indián polgárjogi mozgalmak dokumentálóját, aki nyomban a mikrofon mögé is állt hangszeres kíséret nélkül. Meg is töltötte a zsinagógát őserővel egy negyedórára.

Eldad Tarmu Jazz Ensemble
Vetítések még nem szerepeltek a szombati programban, a jazzbarátok azonban már aznap este tobzódhattak, hiszen egymás után lépett fel az Eldad Tarmu Jazz Ensemble Sandra Wickerttel (aki ütősökben való jártasságát kosárlabdával szemléltette). A modern jazz egyik alapszemélyisége, Fred Anderson is bemutatkozott. A szaxofonos „öregúr” három ráadást adott a tomboló közönségnek, ami az improvizatív jazz esetében köztudottan nem előre kiszámítható pár perceket jelent. Bizonyítania sem kellett, hogy idén neki járt a díj.

Vasárnap a kísérleti filmek 2-es blokkjában indult Nemes Gyula Papagája. A sokáig érdemtelenül elhanyagolt film otthonra talált a Mediawave-en, Pepin bácsi és a fiú folyóparti története hitelesen adja vissza Hrabal világát. Ebben a blokkban láthattuk még az Indoor Light című finn filmet is (Jari Haanpera munkája), amely egy kiszámítható végső képi poénon alapul. Ehhez képest azonban hat percével túl hosszú, és az ügyes operatőri munkán, no meg a hangeffekteken túl nem sok meglepetést tartogat.
A Close című 15 perces több társához hasonlóan saját hosszával küszködik. Érdekes, hogy valamennyi itt látott alkotás kidolgozott, hatásos képi világgal operál, a rendezői oldal azonban sokszor nagyrészt erre támaszkodik, a képek így sokszor dramaturgia nélkül, saját hatásosságukba zárva lebegnek. A Close is egy titkot őriz a testről, ennek kibontása azonban bonyolultabb, tekintve, hogy összefonódó férfi és női testeket látunk, ráadásul nem végig egyértelmű, milyen „összeállításban”.  A legötletesebb rövid kísérleti a Small Land Jazz volt: városi tömbházak, lépcsőfeljárók és vécéajtók járják ritmusra vidám képi táncukat benne.  Ez volt az egyetlen nagytermi film, ami egyöntetű tapsot váltott ki az egyébként sem passzív, véleményét gyakran fennhangon kinyilatkoztató közönségből. A Motion Control valóban megmarad a kísérlet keretein belül – ezt azonban fel is vállalja: a színekkel-formákkal játszó film középpontjában egy nő áll, akinek jelenléte már-már szimbolikus szintre emelkedik, a film végén a kamera lesz „játékpartnere. Üde színfoltja volt még az összeállításnak a Magic Book is, főként humora miatt. A négy perc alatt egy szőke csinibaba vetkőzik teljesen meztelenre – akaratán kívül, hiszen ő csak varázsolni akart valami, a varázskönyv azonban máshogy reagál - a szerző pedig végül ironikusan Harry Potternek ajánja filmjét.

Abszolút női vonal. A versenyző nagyjátékfilmek között vetítették vasárnap este Michael Hoffman filmjét, a Sophiiiie!-t. A főhősnő, Sophie, már az első percben motoron száguld el a pasijától, majd őrült ámokfutásba kezd. A lány a vesztét érzi, szinte valamennyi útjába eső férfival ilyen vagy olyan kalandba bonyolódik, majd’ mindegyik meg akarja erőszakolni, bárban, bordélyházban, moziban, hotelben látjuk egyetlen éjszaka alatt. Mire kiderül, hogy gyermeket vár, már mi is érezzük, hogy menthetetlen – a film megoldása azonban nem ilyen egyértelmű.  És mire megtudjuk, tényleg nem tudja, kitől van a gyerek, a film is menthetetlen, ez azonban már egy másik kérdés. Az alkotás, bár nagy erővel sújt a gyanútlan nézőre, sok problémát vet fel. Elsősorban forgatókönyvi problémákat: a lány úgy közlekedik a városban részegen-véresen-szétesve, mintha láthatatlan lenne, sehol egy segítő ember, egy kihívott mentő : a józan emberi ész, társadalom empátia-megnyilvánulásai mintha hiányoznának a környezetéből. A film nem fukarkodik realizmusból: ahol vér folyhat, ott biztosan folyik is – így egy idő után úgy érződik, a dramaturgia ésszerűsége alá van rendelve ezen hatásoknak. A lány dramaturgiai sorsa beteljesülhet, de milyen áron? A Sophiiiie! mindenesetre a fesztivál egyik fontos filmje, rengeteg erősséggel.

Ménfőcsanak: Indián a kastélyban

Osztályfőnöki óra
Új helyszínnel ismerkedhetett meg hétfőn a fesztivál közönsége: a Győrhöz tartozó Ménfőcsanakon található, frissen felújított Bezeréjd kastély minden szempontból tökéletes helyszínnek bizonyult, kár, hogy a program egy részét az év első vihara elmosta, vagy legalábbis bekergette a négy fal közé. Így járt Szőke András is Osztályfőnöki óra című komédiájával, amit eredetileg színházi produkciókkal és ujgur ételbemutatóval egyetemben a kastély udvarán kívántak megrendezni. A kastély kamaraterme és kápolnája a nemzetközi jazztalálkozónak adott otthont, ahol többek között fellépett David Yengibarjan, az eF.Zámbó Happy Dead Band és a Trió Ektar, megannyi, újításairól ismert jónevű zenekar.

A kastély fő vendége azonban minden bizonnyal Alanis Obomsawin, kanadai indián filmrendező volt, akinek a fesztivál versenyprogramjában is szereplő filmje először itt volt látható. A királynő hadat üzent nekünk? (Is the Crown At War With Us?) című dokumentumfilmje döbbenetes képekben mutatja be a kanadai állami halászati felügyelet és a Mi’gmaq halászok összecsapását a new-brunswicki Esgenoopetitj-ben. A rezervátumban élő indiánok engedéllyel halászhatnak, mivel ez tradicionális életformájuk szerves része, kereskedelmi halászatot azonban nem végezhetnek. Azonban valami végzetes félreértés következtében a helyi hatóság megtiltotta számukra a halászatot, amit a legfelsőbb bíróság engedélyezett. A megdöbbentő „vízi csata” képein túl a film nagyon érzékenyen mutatja be egy kisebbségi csoport mindennapi problémáit, azt, hogy az egyszerű kétkezi munka mennyi energiát, mennyi színt vihet ezen, többnyire munkanélküli emberek életébe, mennyi értelmet adhat életüknek.

Alanis Obomsawin
A rendezőnő népének nagy polgárjogi harcosa, rendszeresen részt vesz különböző megmozdulásokon, rendezvényeken. Négy éve a Kanehsatake: 270 év ellenállás című filmje nyerte a Mediawave legjobb dokumentumfilmes díját. A vetítés után igazi beszélgetés vette kezdetét, Alanis Obomsawin mesélt, az érdeklődők pedig kérdeztek.

A ménfőcsanaki happening másik érdekes filmes programja az egyperces ifjúsági filmeket bemutató blokk volt. A 2002 november 10-én Amszerdamban immár negyedik alkalommal megrendezett Egy Perces filmek fesztiváljának ifjúsági versenyprogramjában mindent meg lehetett találni, hiszen éppen ez a műfaj lényege. Egy perc, alig több mint egy villanás, de tűnhet akár az örökkévalóságnak is. Lehet egy rossz home video, de lehet akár egy tökéletes pillanat zseniális megörökítése is. Egy perc lehet jó és lehet rossz, de mindenképpen kreativitásra ösztönzi az alkotót.
Az Ifjúsági Egy Percesek műhely Európából és Közép-Ázsiából származó résztvevői – köztük két győri középiskolással – Budapesten rendezik meg filmjeiket egy workshop keretében, április 26-a és 30-a között. A programról bővebb információt lehet találni a következő oldalakon:
http://www.sandberg.nl/1minute/index.html
www.theoneminutesjr.org
www.eurocult.org

És hogy mit tudhattunk meg a nőkről vasárnap estig? Ide biztos nem férne ki, elég annyi: „A nők nagyon szeretnek hátrafelé tolatni. Utána meg összetörnek mindent” (Papp Gábor Zsigmond: A flaszter népe).