Az egyszerűség kedvéért pontokba szedem az MMK-val kapcsolatban legtöbbször felmerülő aggályokat azzal, hogy persze itt csak a Játékfilmes Szakkolégium, tehát a játékfilm-terveket közvetlenül elbíráló testület működését érintem, bár leegyszerüsítve a legtöbben MMK-ként nevezzük őket.

1. A ZSŰRITAGOK KIVÁLASZTÁSA

Tizenkét év alatt több tucat ember fordult meg ebben a testületben, a szellemi élet szinte valamennyi területét képviselve a szakmánkból és szakmán kívülről, mégis a közfelfogás szerint a „mindenkori zsűri”, vagy ahogy manapság pontatlanul fogalmazzuk: a kuratórium nem elég jó. Számomra ebből két következtetés adódik:

a,  A „kuratórium” eleve nem lehet jó, de ezzel nincs mit kezdeni.
b,  Nem a személyekkel van a baj, hanem a rendszerrel, melyben a megválasztott zsűritagok működnek.

Talán érdemes végiggondolni, hogy a zsűritagok kiválasztásánál minden rendben van-e? Ezügyben legtöbbször az „alapítói kör” legitimációjának kérdése merül fel. A javaslatokat a szakmai szervezetek gyűjtik össze, de a végső döntést az alapítók hozzák. Az én kérdésem az, hogy a szakmai demokrácia és önkormányzatiság szellemének mindenben megfelel-e az alapítói kör jelenlegi összetétele, vagy ez a társaság is reformra szorul-e? Ha ugyanis jogos aggályaink lehetnek az alapítói körrel szemben, akkor elvileg minden borulhat. Ha megalapozottnak bizonyulnak az alapítói kör összetételét érintő kifogások, akkor az általuk megválasztott zsűri legitimációja egyszerűen nincs meg.

2. A ZSŰRI MUNKÁJA

Ha az előbbi kérdés megnyugtatóan rendeződik, akkor már csak abból érdemes kiindulni, hogy a megválasztott zsűritagok élvezik a szakma többségének bizalmát, így semmi értelme a személyekkel foglalkoznunk. Egy átlagos pályázati időszakban mondjuk beérkezik 150 forgatókönyv, a hozzá tartozó pályázati csomaggal. (költségvetés, rendezői koncepció, vizuális terv, produceri levél, szakmai ajánlók, pénzügyi igazolások, szereplők, helyszínek leírásai, forgalmazási elképzelés, finanszírozási terv, stb, stb.) Egy pályázati anyag így minimum 200 oldal. Minden zsűritag kap tehát kb. 30.000 (harmincezer) oldalnyi olvasnivalót. Normál esetben 30 nap a beadási határidő. A zsűritag tehát egy hónapon át, minden nap ezer oldalt kell olvasson. Többször elképzeltem ezt a helyzetet. Első nap: ezer oldal. Második nap: ezer oldal. És így mennek a napok. Mi lesz az első hét után? Itt egy pillanatig álljunk is meg és nézzük a másik oldalról, a pályázó szemszögéből ugyanezt a harminc napot. Tapasztalatom szerint egy átgondolt pályázati anyag összeállításához kb két év szakmai munka szükséges, plusz pénz, szakemberek, infrastruktúra, stb. Azt állítom tehát, hogy egy jóminőségű, pályázatra érett filmterv nem készíthető el ilyen mértékű energia nélkül. Az egyre inkább nélkülözhetetlen külföldi koprodukciós partnerek is ezt a színvonalat követelik meg. A képlet tehát ez: a pályázói oldalon két év munka után izgatottan várjuk a harminc nap leteltét, a kurátori oldalon pedig napi ezer oldal kiértékelése. Napi öt (5!) forgatókönyv... Ez egy enyhén szólva is nehezen elfogadható helyzet. (Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy ha körültekintően akarok elemezni egy forgatókönyvet, vagy igazán használható tanácsokat adni a szerzőnek, ahhoz egy munkanapra van szükségem, bár erre azt lehet mondani, hogy dilettáns vagyok, ami igaz.)

Összefoglalva: én a kurátorok személyétől, kiválasztásuk módszerétől függetlenül a legnagyobb problémát az irreális mértékű túlterheltségükben látom, ami a rendszer súlyos hibája. Ha igazam van, ha a kollégáim is, sőt maguk a zsűritagok is úgy érzik, hogy ezt a mennyiségű munkát ennyi idő alatt nem lehet felelősségteljesen elvégezni, akkor itt az ideje, hogy a pályázati rendszert ezen a ponton korrigáljuk.


3. A ZSŰRI MUNKÁJÁNAK ÉRTÉKELÉSE

Régóta felmerülő igény, hogy a kurátorok munkájának legyen valami mérhetősége. Vissza lehessen kérdezni, hogy jól döntöttek-e? Többször megfogalmazódott az igény, hogy vállaljanak szakmai felelősséget a súlyos döntéseikért, de legalábbis, hogy egy adott pályázati időszakban valamilyen módon nézzenek szembe a korábban hozott ítéleteikkel. A Játékfilmes Szakkolégium munkáját könnyen lemérhetjük a döntéseik alapján elkészült filmek eredményeit végignézve. Ebből a szempontból nagyon elgondolkoztató például a legutóbbi, 2003-as Filmszemle. Néhány kirívóan gyenge film kapcsán sokakban felmerült a kérdés: megalapozott döntést hozott-e a zsűri? Kinek a felelőssége, hogy a megitélt támogatásból szakmailag-művészileg-üzletileg egyaránt sikertelen lesz egy film? Ha egy „nem kifejezetten szerencsés” szemle után a zsűri munkáját szeretnénk értékelni, felmerül még az elutasított pályázatok kérdése is. (Ha ennyire rossz filmek születtek a támogatott könyvekből, vajon nem hibázhatott-e a zsűri az elutasító döntéseknél is?) A szakkolégium munkájának értékelése persze úgy igazságos, ha nem csupán egy év, egy szemle eredményeiből vonjuk meg a mérleget.


4.  AZ ELUTASÍTOTT PÁLYÁZÓ ESETE

Mindaz amiről eddig beszéltem, főként azok számára lehet fontos, akik egy pályázati eredményhirdetésnél elutasító levelet kaptak. (Hiszen mi baja lenne bármelyik elosztási rendszerrel annak, aki a nyertesek között van?)
Ha azonban 1-2-3 éves munka után mindössze két soros, indoklás nélküli levelet kapunk, akkor óhatatlan, hogy súlyos kérdések merülnek fel a rendszerrel kapcsolatban. A legnagyobb probléma ebben az esetben, hogy nincs magyarázat. A pályázó magára marad és az egyetlen amit tehet, hogy vár a következő fordulóig, de forgatókönyvének átdolgozásához semmilyen kapaszkodója nincs. Kérdéseire senkitől nem kaphat választ. Nem tudja, mi nem tetszett? Nem tudja, hogy milyen arányban szavazták le. Nem tudja, hogy eleve a filmterv váltott-e ki ellenérzést, vagy „csak” a megírás minősége miatt bukott el. Nem tudja, hogy a forgatókönyvnek csak egyik-másik része, vagy az egész okozta-e a kudarcát. Nem tudja, hogy a pályázati csomag egyéb, kiegészítő részei miatt nem csinálhat-e filmet. (Itt arra gondolok, hogy amennyiben az elbírálásnál komolyan esnek latba a pályázathoz szükséges információk –költségvetés, gyártó cég, szereplők, rendező személye, stb.- úgy joggal merül fel a kérdés, hogy a könyvvel volt-e baj egyáltalán?) Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása nélkül a pályázatnak a következő fordulóban sincs esélye a sikerre.


5. JAVASLATOK

Az eddig leírtakból talán kiderül, hogy az MMKA pénzelosztási metódusával kapcsolatban mik a legfőbb aggályaim. Lényegében úgy látom, hogy noha a rendszer demokratikus, becsületes, mégis vannak olyan tulajdonságai, amik miatt egyre fokozódó támadások fogják érni az egész Alapítványt. Ma már tisztán látható, hogy a tavaly óta megnövekedett forrás ellenére – az ORTT és a televíziók kiszállása miatt – megtörtént az MMKA elmagányosodása. Ugyanakkor –a nyilvánosságra került számok miatt – hirtelen megemelkedett a költségvetések árszínvonala, noha a filmekre fordítható összeg valójában kevesebb lett ez évben. Ebből azonnal feszültségek keletkeztek, melyek nem is szünhetnek meg a filmtörvény, az ORTT, a televíziók nélkül. Mivel a szakmában érezhető csalódottság, elégedetlenség elsősorban a Kuratórium munkáját érinti, nem halasztható, hogy szakmai vita kezdődjön a lehetséges változásokról.

Továbbra is az elutasított pályázó szemével nézve az eseményeket azt mondhatom, hogy mivel fellebezés, vagy óvás nincs beépítve a rendszerbe,  értelmes és jogos elvárásnak tűnik valamiféle tájékoztatás a zsűri itéletéről. Most csak felsorolom azokat gondolatokat, amikkel legtöbbször találkoztam ez ügyben:

- Az egy évre fordítható pénzre 3 fordulóban, 3 zsűri írjon ki pályázatot, mondjuk február, június, október felosztásban. Ennek a javaslatnak nyilván az a hátránya, hogy drága, de kielégíti a két legfőbb igényt:

-  a zsűrik izlésvilágának sokszínüségét,
a folyamatos filmkészítés lehetőségét

- Legyen nyilvános a zsűri vitájáról készült jegyzőkönyv, de legalább az érintettekre vonatkozó részeket lehessen megismerni. (nem tudom, hogy egyáltalán készül-e jegyzőkönyv, ha készül, azt ki készíti, titkosítva van-e, ha igen, meddig, stb...)

- Egy bizonyos szavazatszám elérése után a pályázónak legyen joga indoklást kérni akár szóban, akár írásban

 -   Egy még magasabb szavazati arány elérése után a pályázónak legyen
     joga személyes meghallgatást kérni a zsűritagoktól. (Ez utóbbinak persze        
     csak akkor volna haszna, ha a prezentáció után a zsűri elvileg adhatna    még egy lehetőséget, tehát revideálhatnák korábbi döntésüket.)

Sok vita volt már a prezentáció szükségességéről. Nekem az a véleményem, hogy ez a zsűritagoknak és a pályázóknak egyaránt segíthet, ezért mindenképpen érdemes kipróbálni.  Javaslom, hogy vizsgáljuk meg, milyen feltételei vannak a személyes prezentáció intézménye bevezetésének. Ezt a kérdést, mint az egyik legsűrűbben és legrégebben felemerült ötletet külön meg kell vitatni. Nem lehet egyszerűen azzal lesöpörni az asztalról, hogy „nem kell”. Kíváncsiak vagyunk azokra az érvekre pro- és kontra, amik elhangzanak ezzel kapcsolatban.

A lehetséges változásoknak tehát két fő irányba kéne mutatniuk. Az egyik, hogy a zsűrik döntései utólag értékelhetőek legyenek. Hosszútávon mindenkinek az lenne az érdeke, ha megteremthetnénk a kurátorok személyes felelősségének feltételeit. Az lenne jó, ha a zsűritagok személyes véleménye nem oldódna fel, nem tűnne el egy testületi döntés mögött. Kívánatos lenne ezzel szemben, ha mindannyian, akik egy pályázat anyagait elbírálták, személyesen is elvállalnának valamilyen szakmai felelősséget. Végtére is nevük, munkájuk, személyiségük miatt szavazta meg őket egy szakmai közösség. Elvárható, hogy munkájuk is értékelhető legyen, például kétévenként, az általuk elindított filmek eredményei alapján.

A másik fontos követelményre ismételten felhívom a figyelmet. Ez pedig a folyamatos filmkészítés lehetősége, amit az évi háromszori pályázati kiírás biztosíthat. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy három külön izlésvilágú társaság olvassa el a könyveinket, akiknek ezáltal egyharmad annyi munkájuk lenne, mint a mostani kurátoroknak, akkor valószínűsíthető, hogy ez egy működőképesebb rendszer lenne. Itt is azt tudom mondani, hogy a nyilvánvaló ellenérvek dacára ki kellene dolgozni ennek a modellnek az optimális működését. Biztosan többe kerül, de hosszú távon sikeresebb lehet a mostaninál.

Ismét felhívom a figyelmet a jelenlegi rendszer által teremtett, a zsűritagokra nehezedő elképesztő túlterheltségre, melynek láttán sokakban fogalmazódnak meg aggályok pályázatuk szakszerű, hiteles értékelésével kapcsolatban. Ugyancsak nagy probléma, hogy az elutasítás után hosszú hónapokat kell várni és az is, hogy visszajelzések híján ugyanannak a társaságnak kell benyújtani a forgatókönyveket újra és újra. Mindezeket a súlyos problémákat -  igaz több pénzért-  egy csapásra oldaná meg a három zsűri, három időpontban meghirdetett pályázata, mint új modell.