Schilling Árpád: Meglep, hogy ezt mondod. Nálam sokkal tapasztaltabb, befutottabb alkotók csináltak az idén kiváló rövidfilmeket. Szerintem a szakma inkább őket fogja támogatni, és ezt nem az irigység mondatja velem, sokkal inkább az elismerés. Nekem ebben a filmben a három történet volt fontos, a szemle pedig remek lehetőség arra, hogy közönség elé kerüljön, esetleg forgalmazót találjon a mű. Nem is a szakmai visszajelzések érdekelnek igazán, hanem hogy a közönség hogyan fogadja a menekültproblémát, amit én a magam szerény eszközeivel próbáltam felfejteni. Morális kérdésként fogtam fel a témát, úgy éreztem foglalkozni kell vele. Nyilvánvaló, semmit sem változtathatok az ügyön, de ne feledkezzünk el róla, legyen napirenden.
 |
S.Á.: Sokat tanultam, tapasztalatokat gyűjtöttem, és szerencsémre nagyon szabadon állhattam hozzá a munkához. Hármas szakmai összefogásból jött össze a film, nem kaptunk rá állami támogatást, amit egyáltalán nem teszek szóvá, hiszen az én nevem nem cseng olyan jól szakmai körökben. A Laokoón film (Sipos Gábor és Rajna Gábor), a Krétakör színház - ami ugyan az én színházam, de annak produkciós vezetője Gáspár Máté is beszállt - és az én saját tőkém bevonásával készülhetett el a Határontúl. Éppen ezért viszont azt csinálhattuk, amit valóban gondoltunk, és bevallom ez a szellemi szabadság kedvező volt számomra.
filmhu: Hol láthatják a nézők a Szemlét követően?
S.Á.: Elsősorban fesztiválokra szeretnénk nevezni. Nagyon örülnék, ha sikerülne, mert szívesen megismerném ezt a világot, eddig ugyanis egyik filmemmel sem vehettem részt ilyen eseményen. Ha meg is hívták, nekem elfelejtettek szólni, és ezért nem juthatott el a film, amikor pedig elküldtem, akkor egyáltalán nem foglalkoztak vele. Úgy érzem, a Határontúl minden szempontból jó kezekben van, remélem ki is fog kerülni külföldre.
Ami az itthoniakat illeti, egyelőre nem tudjuk, találunk-e forgalmazót. A célunk mindenesetre az, hogy moziba jusson a film, akár egy nagyjátékfilm kísérőjeként is. Szeretném még elmondani, hogy hihetetlen nagy adomány, hogy eddig mindhárom filmemet 35mm-re forgathattam. Ez sok, nálam - úgymond "próbálkozó filmesnél" - tapasztaltabb alkotónak nem sikerülhetett. Csodálatos, hogy egy 22 perces témát ilyen kiváló képi minőségben dolgozhattam fel.
filmhu: A Nexxt-ről egyértelműen lerí a színházas múltad, a No commentről ez már nem mondható el. A Határontúl azonban még a színháznál is nagyobb térélményt nyújt, viszont nincs dialóg. Ez a film mennyiben színházias, illetve mennyiben akartad, hogy az legyen?
S.Á.: Már a film keletkezésében nagyon fontos szerepet játszott a színház. Színházi előadásokhoz készült improvizációk sorozatából választottam ki ezt a hármat. A Csákányi Eszter, Rába Roland, Nagy Zsolt, Terhes Sándor kvartett rögtönzött három szkeccsett, amikről tudtam, hogy az éppen készülő színházi darabba nem tudom berakni. Viszont nagyon szerettem volna elmesélni ezeket a történeteket, és tudtam hogy mindenképp filmen kell elmesélnem. Azzal is tisztában voltam, - ha már a térről beszélünk - hogy színházban ezt a fajta szabadságot képtelenség érzékeltetni. Pont a két "keret-szkeccs" lényege - a nagy semmibe menekülő ember, a végtelen természet, a hatalmas távolságok, s benne a picike individuum expresszivitása - veszett volna el. A középső történetben pedig maga az épület olyan erős, hogy színpadon lehetetlen rekonstruálni.
Szöveget azért nem akartam, mert iszonyú ritkán érzem azt - főleg magyar filmekben -, hogy jó dialógusok születnének. Vagy nagyon stilizált, de minőségi párbeszédet kell írni, és akkor pont az irodalmi nyelv válik érdekessé, vagy pedig találni kell egy érvényes köznapi nyelvet. Én nem akartam ezzel szarakodni! Úgy éreztem, s most is úgy érzem, hogy ebből a történetből nem hiányzik a nyelv. A színészektől annyit kértem, hogy csak nagyon alapvető dolgokat játsszanak el. A színházban ennél sokkal komplikáltabb feladatokat adok, sokkal bonyolultabb szövegekkel kell megküzdeniük. A Határontúlhoz kifejezetten kevés instrukciót adtam, csupán annyit kértem, hogy nagyon egyszerű érzéseket mutassanak, nem akartam őket bombázni, mint a színházban. Többszörös felvétel után sem árnyaltam a szituációt, hagytam, hogy a színészek jussanak el A-ból B-be. Támpontokat állítottam fel, a többit pedig rájuk bíztam. Talán ettől is működik a film nyersessége, egyszerűsége.
Egy szó mint száz, alapvetően színházból jött az ötlet, de volt valami, amit abban a közegben nem tudtam volna megfogalmazni. Ennek ellenére sokkal "filmesebbnek" érzem a Határontúlt, mint az előző két filmemet. Ez az, ami a leginkább hasonlít egy filmre.
