A négy bemutatott film mintha a játékfilmkészítés különböző alkotói módszereit illusztrálta volna: egyikben a szerzőiség volt szembetűnő, a másik inkább műfaji panelekkel operált. Az egyik a történetre helyezte a hangsúlyt, míg a másik dokumentarista valóságszeleteket mutatott be. Markáns rendezői hang kevésben volt fellelhető, a frissesség és az elsőfilmes lelkesedés viszont kárpótolt a gyengébb pillanatok miatt.

Kolorlokál

A Harc az életért című cseh dolgozat (rendezte: Miroslav Janek, Vit Janecek, Roman Vavra) egy kis falu életét mutatta be, Majálistól majálisig, ágytól asztalig. A három rendező fogott egy-egy kamerát és ámokfutásba kezdett a helyi populáció sorai közt, szóra bírva mindenkit, akit csak lehetett: mesélnének már az életükről, gondjukról-bajukról, meg arról, ami eszükbe jut. Az így kirajzolódó generációs (50+) körkép egyszerre volt szórakoztató és lehangoló, néhol viszont a „kapjunk el egy hétköznapi szituációt és filmezzük le” erőltetése unalomba fullasztotta produkciót. Az alkotók, miközben tobzódtak az oral history-ban, azt mintegy ellenpontozva, ritmikusan bevágtak néhány felvételt a különböző vicces népi mulatságokról, a falu színjátszókörének ünnepi előadásairól vagy a messze földön híres janovi partizánnapok egy-egy emelkedettebb pillanatáról. A film a dokumentarista részek mellett tartalmazott néhány narrátort is, akik időről-időre megjelentek és felolvastak egy naplóból. Ez - no meg a keretes szerkezet - ugyan adott valamiféle formát a filmnek, mégis inkább a szétesettség és a különböző valóságdarabok kaotikus zűrzavara marad meg az emlékezetben.

Straight story

Bellissima. A lengyel Artur Urbanski elsőfilmje a legklasszikusabb (mind formai, mind elbeszélési szempontból) a fesztiválon látott nagyjátékfilmek közül. A klasszikus jelző most dicséretet jelent: Urbanski biztos kézzel vezet végig a nem túl bonyolult vonalvezetésű történeten, a hangulat és az atmoszféra végig homogén és bár a dramaturgiai trükkök sok helyről ismerősek lehetnek, mégis hatni tudnak. A sztori erős, hagyományos panelekkel, néhány meglepő csavarral. A tizenéves Marysa fotómodell karrierre készül, édesanyja persze (amikor éppen nem Marysával egykorú kamaszoktól esik teherbe) egyengeti az útját, több-kevesebb erőszakkal és az empátia teljes hiányával. A bonyodalom is ebből ered: a lány megszökik, különféle szexuális és tudatmódosító kalandokba keveredik, hogy aztán e kis kitérő után visszatérjen a karrierhez, és sikert sikerre halmozzon. A film vége szentimentalizmusba hajlik ugyan (az anya meghal és a megszületett kisded gondozása Marysa-ra hárul), de nem billen át a giccsvonalon. A Belissima korrekt dolgozat, rendezője magabiztosan használja a különböző műfaji kliséket és formai eszközöket. Invenció (a szokásos elsőfilmes leleményességen kívül) nem sok van a filmben, de ennek ellenére abszolút nézhető.

Sokból a semmi is kevés

Ovidiu Georgescu filmje, a Vigyázat! olyan mint az állatorvosi ló. Csak baja van. És a technika még a legkevesebb. DV-re forgott, de úgy, hogy az operatőr szeme előtt bizonyára egy 35 mm-es Panavision teljesítőképessége és mélységfinomsága lebegett - a hatás elképzelhető. A világítás egy közepes minőségű cselekményes pornó látványvilágára emlékeztet (lőjük telibe!), a beállítások a 70-es évek tévéjátékainak stíljét idézik. A kép csak akkor elviselhető, amikor mozog a kamera. Ha áll, borzalmas.
A történet olyan, mint amikor egy videótékás megpróbál Tarantino filmet írni, majd mégis inkább a napi szappanopera érzelmi mélységei felé gravitál. Színésznek megkéri a legrosszabb arcú ismerőseit (elvégre gengsztersztoriról van szó) majd elfelejti instruálni őket és azt is, hogy mit is akart ezzel az egésszel.

Montázs-éhség

Felüdülés volt viszont Radoslaw Markiewitz alkotása. Annyi gyönyörű montázst, mint amennyi az ő Rozsda című filmjében volt, kortárs filmben már régen láttam. A történet meglehetősen minimalista, egy egyedülálló fiú sorsát látjuk, pontosabban azt, hogy nem történik vele semmi. A közeg egy lengyel acélváros, poszt-apokaliptikus környezet, lepukkant arcok és a Semmi közepe. A fiú monológjaira asszociatív képszimfóniák vetülnek: cigarettaparázs olvad vörösen pulzáló nyersacéllá, ipari szerkezetek mozgása változik kórházi ágysodronnyá, egy almát eldobó kéz mozdulatára felröppenő madarak százai rímelnek. Filmköltészet felső fokon. A történetmondás folyamatossága néhol megugrik, az időélményt flashbackek kavarják meg némiképp – apró eszközök, de hatásosak. A szüzsé nehezen elmesélhető, mert a film lényege nem az eseményekben van – hanem a látványban, a hangulatban, és abban a megfoghatatlan élményben, amit a nézőben generál. A Rozsda a fesztivál talán legerősebb külföldi filmje volt – mindenesetre a legmarkánsabb és a legkiforrottabb.

A Madzag Filmnapok alatt bepillantást nyertünk a környező országok elsőfilmes felhozatalába, és ha reprezentatív áttekintést nem is, azért szúrópróbaszerű tapasztalatokat szerezhettünk. Elfogult összegzés: a magyar elsőfilmek még mindig a legjobbak.