Szerintem, ezek a jól fizetett nyikhajok végig se nézték E.P. katedra mutatványát, amely rizsának is emlékezetes volt, egy vérbeli író humorba ojtott korszak-vallomása, amellett, hogy a hatalomra nem is ácsingózó éber szellem végre valahára kimutathatta a foga fehérjét. Szavakat ízlelgetve minden szavával - mintegy indirekt módon - tanúsította, hogy egy autonóm lény, "egy ürge" miként létezik/létezhet/lábjegyzetelhet mai kishazánkban, korunkban. Ad notam: könnyed műveltség, önirónia, patrióta villanások, plebejus hév, ontológiai derű, stb...

Figyeltem a nagytermi közönséget. Reakcióikat. Sokan kuncogva, szinkronban, átlelkesülve haladtak kedvelt szerzőjükkel. Fiatalok, idősek. Több hölgy, mint férfiú (Mario Vargas Llosa szerint is a nők tartják fenn az irodalmat). Ültek ott urak is mereven vagy elutasítóan. Nekik, vélem én, nem tetszett Péter gróf privatizációs szlogenje: "földet vissza nem veszek!". Se oldalvágásai a "magyar élettérre", vagy a cigánykérdés "végső megoldására". Vagy ama következtetésére, hogy a politikai pártok által bitorolt, értelme fosztott beszéd miján eme pártokra nem volna szabad szavazni.

A politikánál jóval érdekesebb, ahogyan /ravaszul latolgatva, tépelődve/  E.P. a tények, a nyelv, az irodalom, a gondolat, a látomás esélyeiről, bonyodalmasságáról "előad", "idéz" -  Wittgensteintől hatékonyan ívelve Pilinszkyig, Heideggertől Weöres Sándor egysorosáig.
(frivol megjegyzése: "Weöres talán a század legnagyobb költője volt, lefordíthatatlan más nyelvekre, s ki tudja, nem válik-e ez magyar irodalmunk javára?!!). Azután: az író nemigen lehet a haza üdvének viharmadara -, ellenvetés: Petőfi: "Akasszátok fel a királyokat!" interpretációja: "polgári követelés radikális modorban". (taps, kacaj).

Említést tesz a regényeiben /s az új magyar irodalomban/ feltoluló vaskos szavakról. A magyar irodalmi hagyomány prüdériájáról, különösképp ahogyan (felszabadultan) Shakespeare vagy Rabelais beszéltették hőseiket. Hogy poétikailag nem a Kis magyar pornográfia kitételei obszcénak vagy megbotránkoztatóak, hanem az elfajult köznyelv.
Előadása végén sorolja ontológiai derűjének úgymond hitvallásait: életünk több, minthogy örökké hivatkozzunk rá, hogy reflektáljuk, hogy bánkódjunk miatta, hogy pszichológusnál kezeltessük, ahelyett, hogy élnénk.
Záradék. Kérdező: - " tanár úr, meddig jutott el a létezés mélységének megismerésében?!"
E.P.:  (kis várakozás, mosolyogva) - "majd utána megbeszéljük..." Előadó elhagyja a termet, leblende, végekonf.