A film nyitó képsorait nézve az nemcsak a nyelv (a mű 95 százalékában románul beszélnek) és az egyik színész miatt emlékeztet az új román filmekre. Egy gyámügyi hivatalban járunk, ahol a fiatal anya, a romániai magyar Mona Paparu próbálja meg visszaszerezni a nagynénjétől a gyámhatóság felügyelete alá helyezett kislányát, ezért jegyzőkönyvbe kell mondania, mivel foglalkozott az elmúlt pár évben. Elsőre tehát a Bibliothéque Pascal a társadalmi valóságot feltáró (kis)realista műnek tűnik, de hogy valójában mennyire nem az, arról már a következő jelenet színpompás vásári forgataga árulkodik.
Ide-oda ugrál steril borzalom és mesés összevisszaság között
A későbbiekben pedig a film a rendező szinte mindegyik korábbi munkájából megidéz valamit. Az egyetlen főhős portréját nyújtó, flashbackekben elmesélt önéletrajz/fiktív önéletrajz miatt kapásból ugrik be a Fehér tenyér, ám nem kell sokat várnunk, hogy a bármilyen tarka és vad, de többé-kevésbé még mindig valósághű jelenetek átforduljanak a Tamara irreális, teli színekkel és mágiával dolgozó mesevilágába. Egy ügyes ötletnek köszönhetően ráadásul itt a valóságtól való menekülés kettős, hiszen Viorel, a lány gyermekének apja különleges képességgel bír: kivetülnek, mások számára is láthatóvá válnak az álmai – így ami az egyiknek álom, az a másiknak látomás.
Ez a varázslatos hangulat azonban csakhamar félelmetessé és nyomasztóvá válik: az álmok után megérkeznek a lázálmok (amikből egyébként később szintén csak az álom szabadíthat ki – a szó szoros értelmében). Mona ugyanis nem kevés viszontagság és megrázó kaland után Liverpoolba, a címben jelzett Bibliothéque Pascal nevű műintézménybe kerül, ami a látszat ellenére közel sem könyvtár vagy irodalmi kávézó (bár vannak benne könyvek, és bizarr módon az irodalom is megjelenik), hanem egy hipermodern luxusbordélyház. Egy újabb fordulattal tehát ismét visszatér a társadalmi problémák valósága, hiszen a leánykereskedelem, a Kelet-Európából Nyugat-Európába exportált szexrabszolgák létezése a való világ borzalma, ahogy válogatott (szexuális) borzalmakon kell átesnie főhősnőnknek is.
Mindenekelőtt mágikus realista óda a meséléshez
Közben azonban a párhuzamos jelenetekben a Romániában, a jósnőként dolgozó nagynéninél hagyott kislánynak köszönhetően továbbra is megmarad a mágikus realizmus – a film így határtalan szélsőségek (vagy szélsőséges határok) között mozog: ide-oda ugrál steril borzalom (lásd a fekete latexruhát a teljesen hófehér szobában) és mesés összevisszaság között, mégis tökéletesen egyben van. A Bibliothéque Pascal tehát összetett, sokrét(eg)ű mű, az eddigi önidézeteken kívül pedig olyan értelemben is önéletrajzi (és ennyiben még akár a legelső nagyjátékfilmnek, a Macerás ügyeknek is rokona), hogy a saját bevallása szerint a Debrecenben, egy sivár lakótelepen felnövő, mindennap egy azon sivár útvonalon sivár tornaedzésekre járó későbbi rendezőnek emiatt szinte kényszere volt a mesébe, a fantázia világába való menekülés.
S hogy a mese, a mesemondás minél folyamatosabb, gördülékenyebb legyen, arról a forma is gondoskodik: harmonikus, szinte láthatatlan vágások segítségével jutunk át egyik jelenetből a másikba – van, hogy szinte átfolynak egymásba a képsorok; például amikor a színes csíkos pulóveres Monát nagy hassal látjuk gyalogolni, majd látszólag vágás nélkül, még mindig ugyanabban a színes csíkos pulcsiban átgyalogol a jövőbe, pár évvel későbbre, amikor hasa ismét lapos, mellette viszont már egy pár éves gyermek sétál. S ha már a ruhadaraboknál tartunk: az életművet átszelőkön kívül a filmben belső párhuzamokat is találunk: ugyanezek a színes csíkok ugyanis nemcsak Monát kísérik, hanem később kislánya ruházatán is megjelennek (egy színes csíkos harisnya formájában), de van valami olyan is, ami a nőt és a gyermek apját köti össze (életük egy-egy kritikus pontján mindkettejüknek gondot okoz a levegővétel, amit így csövön keresztül, afféle „búvárpipák” segítségével kell megoldaniuk).
A látszat ellenére közel sem könyvtár vagy irodalmi kávézó
A Bibliothéque Pascal tehát összegző mű a direktori pályán, minden korábbi benne van. És benne van ezenkívül maga a filmezés mestersége, a filmrendezés művészete is (és itt jön be a képbe egy újabb korábbi Hajdu-alkotással, az Off Hollywooddal való párhuzam): a mesélés mint önreflexív gesztus az egész filmet áthatja. A rendezőhöz hasonlóan – akinek egyik legfontosabb feladata a történetmesélés – Mona is folyamatosan mesél. Mesél a gyámügyi előadónak, a karácsonyi vásár közönségének, a kislányának. S habár a végső csattanó gondoskodik róla, hogy visszatérjünk a valóságba – miért is ne lehetne ezúttal a mese az igaz? „Krisztus megszabadít” – üzeni a végefőcím dalaként elhangzó Csendes éj. A film tanúsága szerint azonban esetünkben sokkal inkább a mese az, ami megszabadít.
