Túl van már néhány emlékezetes színházi sikeren – Rómeó, Csongor, Noszty Feri, Valere, Damis – amikor 1952-ben a Bán Frigyes rendezésében készülő Első fecskék forgatásán először kamera elé állhat. Már ebben a zsengéjében filmszínészként – szerepformálásban, gesztusaiban, mozdulataiban, hangsúlyaiban – szinte teljesen kész színészi habitusa. Rátalált filmszínészi eszköztárának egyik legállandóbb elemére, a kezeivel való tudatos és intenzív játékra is. Érdemes figyelni a hanglejtésére is, vagy arra, ahogy megropogtat egy-egy szót.
A pályáján – akár az új magyar film történetében – a hatvanas évek jelenti az aranykort. Tizenhat főszerepe közül öt a jelentős – ebből négyet (Katonazene, Iszony, Egy őrült éjszaka, A tanú) ekkor játszik el.
Harmincöt éves, amikor tizenhat filmszerep után megkapja az első egyéniségéhez méltó feladatot: Bródy Sándor balladásan tömör, remek novellája, a Kaál Samu alapján készült Katonazene (1961) arisztokrata huszártisztje, báró Ferdinándy Tamás megformálását.
Nem egyszerűen egy újabb negatív karaktert kell előállítania, lehetősége nyílik hősét minél mélyebben feltérképeznie. Huszártisztje léha, felelőtlen, csak a saját kedvteléseinek élő, a tisztesség, emberség elemi normáit is felrúgó, gátlástalan és cinikus alak, aki azonban tud udvarias, kedves is lenni, alakoskodni. Szeretetre, emberi érzésekre nem nagyon képes, jól mutatja ezt, ahogy egyszerű, tanulatlan tisztiszolgájával bánik.
Kállai mindvégig nagyon okosan kétségek között hagyja a nézőt, hogy Ferdinándy valóban érez-e valamit az orvos felesége iránt, vagy sokkal inkább csak arról van szó, hogy ez az önhitt férfi hozzászokott ahhoz, hogy megkapja, megszerezze, amit, akit megkívánt. Úri bunkó, lelki analfabéta, aki azonban attól is válik olyan kártékonnyá, hogy vagyona és hatalma van, hogy maga mögött tudhatja osztálya, az úri osztály jogrendjét, pártoló és elnéző szolidaritását.
Nehezebb, összetettebb karakter, Németh László Iszony című, klasszikus regényének adaptációjában (1965) a főhős, Takaró Sándor figurája.
Kállai pontosan kidolgozza a szerep, s a tragédiába torkolló folyamat ívét. Pompás jellemtanulmányában nyomon követhetjük sokféle, rokonszenves és taszító tulajdonságból kikevert hőse jellemének lassú deformálódását, Canossa-járása stációit. „Diónyi, meleg lében forgó szeme” pillantásaival, csendes, rajongó vagy rebbenő, ideges, kétségbeesett tekintetével, gazdag mimikával, feje, keze, teste gesztusaival, határozott vagy éppenséggel tétova, elbizonytalanodó mozdulatokkal, mosolyokkal, kacagással, röhögéssel, vagy apró hangsúlyváltozásokkal, hangereje ritka felemelésével mutatja meg hőse – akár egy-egy jeleneten belüli –kedélyváltozásait, lelkiállapotát. Kitűnő Kállai azokban a jelenetekben is, amikor egykori katonatársa, Bodolay látogatja meg őket. Néhány apró gesztussal kifejezően érzékelteti a közte és újdonsült felesége közötti egyenlőtlen viszonyt. Felemás érzéseit, büszkeségét, asszonya iránti rajongását, de egyúttal megfélemlítettségét, sarokba szorítottságát. Többször is finoman jelzi: akármennyire is látja, érzi hőse Nelli hidegségét, szeretettelenségét, vak. Nem akar látni.
Kállai felvillantja Takaró személyiségének sötét oldalait, a nyilván Nelli iszonyodása által kihozott negatív tulajdonságait is. A Sándor-napi ünnepségen például cigányozik, mulat. Ízetlenül, sőt kicsit sértőn viccelődik Nelli kontójára, közben nevetgél, fejét húzogatja, egyik kezével, ujjaival gesztikulál, arcokat vág. Máskor meg dúvad módjára viselkedik: a neki ellenálló asszonyt megerőszakolja.
A színész nyilvánvalóvá teszi, az ő végzete az, hogy sorsa Nellivel hozza össze, akinek „lelke nem tudott elegyedni a világgal”, aki természetével elemészti önmagát és maga körül mindenkit. Kállai kivételesen izgalmas kórképet ad: a jó szándékból, hányavetiségből felfújt üresség rajzát és a viharzó férfierő kiszikkadásának történetét.
Kardos Ferenc groteszkbe hajló remek komédiájában, az Egy őrült éjszakában (1969) Kállai szélhámos Közért-ellenőr, aki kitűnően ért az emberek manipulálásához, terrorizálásához, megalázásához. Időnként kifejezetten félelmetes, sőt démoni teremtmény. Kállai, aki a hetvenes években színpadon is eljátszotta a maga rapszodikus hang- és mozgáseffektusaival egyénített Gogol-hősét – az Egy őrült éjszakában már birtokában van a színházi álrevizor figura gesztusvariációinak.
Ellenőre minden hájjal megkent, cinikus, sunyi alak, aki hamar átlátja a Közért-univerzum kapcsolatrendszerét, érdekviszonyait. Ujja köré csavarja az alkalmazottakat. Ugratja, fenyegeti, kétértelmű, sokat sejtető kijelentésekkel hozza zavarba őket. Ismeri áldozatai természetét, s nevet kiszolgáltatottságukon, kisszerűségükön, megfélemlíthetőségükön. Kállai a mosolytól a hahotáig, széles skálán fejezi ki érzelmeit, hangulatváltozásait. A nevetés sokféle színét, ízét, árnyalatát ismeri, kedélyesen embertelen, gyakran fakad sátáni kacajra. Félelmetes figura.
Kállai revizora jól érzi magát a bőrében, élvezi a helyzetet, azt, hogy szimpla rablás helyett intellektuális módszerrel, erőszakmentesen jut a pénzhez. Élvezi a szavakkal és emberekkel való játékot. Apró, mégis kifejező gesztusokkal igyekszik a karaktert minél plasztikusabbá tenni. Fegyelmezetten, visszafogottan komédiázik.
Kállai már túl van a negyvenedik filmjén, amikor megkapja A tanú (1969) főszerepét. Egy abszurd közegbe került, a történelem viharaiban, zűrzavarában csetlő-botló, abból keveset értő, naiv, de segítőkész, a rendszer iránt elkötelezett embert állít elénk. Pelikán gátőr igazi balek. Magatartását a világra való naiv rácsodálkozás, tisztesség és jó szándék jellemzi. Egyenes és egyszerű jellem, nem tud hazudni, rejtőzködni, színlelni. Érzelmei, gondolatai, félelmei mindig tükröződnek arcán, gesztusain, mimikájában.
A bírósági tárgyaláson semmit sem ért meg a helyzetből, s abból, hogy mit várnak tőle. Kállai remek, ahogy botcsinálta színészként – hiába tanították be neki a szöveget – monoton hangon, meggyőződés, átélés nélkül felmondja a tanúvallomását. Amikor pedig a tárgyalóteremben szembetalálkozik egykori horthysta vallatójával, kiesik meg sem talált szerepéből, s vádlóvá lép elő. Mikor a másik lespiclizi őt, kényszeredetten nevet, közben egész teste rázkódik.
Kállai kerül minden harsányságot, gesztusait, mimikáját visszafogottság jellemzi. Remekül talál rá a megfelelő stílusra. A hagyományos értelemben vett pszichológiai ábrázolással nem is menne sokra, mert a film groteszk elemekből, történet-szilánkokból épül fel. Szövetéből, a figurák motivációjából, gondolkodásából hiányzik a logika, a pszichológiai összetettség, motiváltság.
Huszonöt évvel később elkészül A tanú folytatása, a Megint tanú (1994) Kállai ismét egy csapnivaló filmben nyújt színvonalas, bár túljátszástól sem mentes teljesítményt. Művészi súlyával, emberi hitelével nézhetőbbé teszi a filmet, illúziókeltően kelti életre Pelikánt, villantja fel különböző arcait. A 26. Magyar Filmszemlén megérdemelten kapja a legjobb férfialakítás díját.
Pazar alakítást nyújt a Déryné hol van? című filmben (1975), amelyben körülbelül a játékidő harmadában van jelen. Alakítása súlyával, kidolgozottságával azonban a főszereplő, Törőcsik Mari egyenrangú partnerévé válik. A néhány szereplős kamaradarab legalább annyira róla kezd szólni.
A film középpontjában két, össze nem illő ember újbóli találkozása, s az öregedés drámája áll. Kállai a virtigli kispolgárról mintáz összetett portrét, megmutatva szürkesége „színeit”, leleplezve önáltatását, egész torz értékrendjét. A vacsoránál, az esti vitákból kiderül, a jóságos, szeretetteljes ember maszkja egy lelki analfabétát takar. „A mesélés hevében teljesen elvörösödik a feje. /…./ megtörtént a színészet csodája: Kállai képes volt arra, hogy zsigerileg elvörösödjön, zavarba jöjjön a saját élményétől. Óriási volt.” – emlékezik a film operatőre, Koltai Lajos. (Csala Károly-Fazekas Eszter: A fény festője, Osiris, 2001, 44. oldal)
1976-ban eljátssza pályája, A tanú mellett másik legfontosabb filmszerepét. Szász Péter a Szépek és bolondok írása közben rá gondol, az ő alkatára, művészi egyéniségére szabja esendő, szomorú kisember hősét. Kállai legjobb filmes teljesítményét, élete egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtja. Ivicz István, az amatőr futballbíró igaz emberséggel, sok-sok melegséggel, szeretettel megformált figurájába mindent belesűrít élettapasztalatából, művészi tudásából. A film elején, még a főcím előtt a vásznat premier plánban hosszú másodpercekre Kállai borostás, fáradt arca tölti be. Ilyennek, ilyen szomorúnak még sohasem láttuk. Néz ránk, s közben bánatosan fütyül. Apró mozaikokból, néhány látszólag lényegtelen apróságból, történésből rajzolódik ki hősünk portréja, hétköznapi sorsa. Ivicz István pék kettős életet él. Hétköznap szürkén, eseménytelenül, munkával telnek a napjai, de hétvégén csodás átváltozáson megy keresztül. Futballbíróként vidéken NB III. osztályú mérkőzéseket vezet.
Bíróként kicsit más ember lesz. Utasít, rendelkezik. Élvezi, hogy senkiből valakivé válik. Helyzetét, posztját azonban nem használja fel csip-csup előnyök elfogadására. A szabályokat szentírásként kezeli. Merev. Korrumpálhatatlan. Tisztességes. A bíráskodás számára életre-halálra szól, vérre megy.
Örök vesztes. És örök kereső. Valami másra, többre, szebbre-jobbra vágyna, de nem tudja áttörni magánya páncélját. Valamifajta elpusztíthatatlan remény vezeti, az a hit élteti – ahogy partjelzőjének is bevallja – „..még történhet valami..”
Iviczről – akit újsütetű partjelzője, Fedák sikertelen és keserű embernek tart – valóságos csodák derülnek ki. A film talán legszebb részében, torokszorítóan szép 18 perces monológjában (!) a cukrásznő félhomályos ebédlőjében, a vasárnapi ünnepi ebéd után Ivicz-Kállai póztalanul, megrendülés és önsajnálat nélkül idézi fel élete nagy történetét.
Kulcsjelenet az is, amikor a film vége felé, a vonatra várva Fedák a Népsportból felolvassa – valójában azonban kitalálja – hogy mit, s milyen elismerően írtak játékvezetői teljesítményéről. A bíró – akiről a sportlap érdemben még soha sem írt – megrendültségét alig tudja leplezni. „Kállai arca, tekintete majd kicsordul. Megszólalnak a szemei. Beszélnek a pórusai. A redői. Amint büszkeségében gőgösen lefittyed az ajka, de mégis inkább sírna.” (Molnár Gál Péter, Filmkultúra, 1975. 5. szám)
1977-ben az akkortájt jelentős presztízsfesztiválnak számító teheránin jó néhány világsztár – többek között Paul Newman, Erland Josephson, Richard Chamberlain, Gérard Dépardieu – előtt megkapja a legjobb férfiszínész díját.
„Én nem vagyok úgynevezett egyéniség – nyilatkozza Nagy Juditnak, a Film Színház Muzsikában, (1966. június 10.) – A szerepeket nem szabhatom magamra, az a feladatom, hogy minél jobban belemenjek az író megírta figurába, s átélés közben levetkezzem önmagam manírjait.” Ezért is szereti – folyamatosan kapott – karakterszerepeit, amelyek persze gyakran kevés színészi mozgásteret biztosítanak számára. Különösen két szerepséma találja meg. Két eltérő – de egymással azért sok ponton mégis érintkező – alaptípusról rajzol pompás jellemtanulmányokat. A politikától, a különféle kényszerektől megnyomorított kisemberről, kispolgárról, a házasságába beleszürkülő férjről, feladatával nehezen birkózó szülőről.
A csetlő-botló gátlásos kisember típusát még a Rákosi-korszak egyik, első nagy filmsikerében, a 2x2 néha 5 (1955) című filmoperettben találta meg: a főhősnő kicsit kétbalkezes barátját formálja meg, egyszerű eszközökkel, hatásosan, anélkül, hogy átbillentené a karikatúra felé. Jeleneteit gondosan megkoreografálja, megkomponálja. Gazdag, kifejező mimikával valóságos mini-drámákat ad elő.
Másik szerepsémája az ellenszenves hivatalnok, fafejű, álszent bürokrata, a hatalom képviselője. Figurái – gazdasági vagy állami vezetők, vállalati és szövetkezeti fejesek, alacsonyabb beosztású rendőr-, és katonatisztek, bírók – valamifajta köztes helyzetet foglalnak el: nem kisemberek, ugyanakkor hatalmuk többnyire csak viszonylagos. Pozíciójuk révén éppen annak bemutatására alkalmasak, hogyan viselkedik a kispolgár, ha hatalomhoz jut, hogyan torzul el a személyisége.
Kállai bürokrata „nagyember” figuráinak előzményei a hatvanas évek elejére nyúlnak vissza. A karakter – maga az alapséma – körvonalazatlanul legelőször a magyar új hullám nyitányának tekinthető Megszállottakban (1962) bukkan fel, egy konzervatív, hamar dühbe guruló vállalati vezető, Oláh mellékalakjában. Aztán a hatvanas évek végén egymástól kevés eltéréssel több változatban is megjelenik. A Mi lesz veled Eszterke? (1968) tüchtig külsejű iskolaigazgatójának karaktere például csak negatív és közhelyes tulajdonságokból van összegyúrva. Kállai helyenként ebben a filmben is nagyon jó; az esetlen, hatalmaskodó, kicsit bunkó, álszent és kéjsóvár iskolaigazgató figuráját azonban gyakran túljátssza, túlgesztikulálja, nyelvjárásban beszélteti, amitől az csak harsányabb, kabarészerűbb lesz.
Nyilván ez az alakítás, s részben az Egy őrült éjszaka ellenőr figurájában megsejtetett démoni vonások csinálnak kedvet a rendezőknek, hogy aztán majd a következő évtizedekben ehhez az alaptípushoz megtévesztésig hasonlító, vázlatosan megrajzolt közéleti figurákat játszassanak el Kállaival. (például: Emberrablás magyar módra, Ereszd el a szakállamat, Zongora a levegőben, Gyertek el a névnapomra)
Nem ritkán hajlik a túlzásra, felnagyításra, a külsődleges, parodisztikus megoldásokra, a hangjával való öncélú játékra is, de többnyire bámulatos képességgel bújik bele figuráiba, s egy-két vonással egyéníti az ismerős vagy legalábbis annak látszó típust, megmutat belőle valami újat. Magatartásuk, személyiségük titkait tárja fel, cselekedetük mozgatórugóit, s szerepjátszásukat leplezi le. Apró, árulkodó gesztusaikból, életük lényegtelennek látszó történéseiből karakterüket, álmaikat, vágyaikat, elfojtásaikat és pótkielégüléseiket, hétköznapi árulásaikat villantja elő. Akár egy-egy pillanatfelvételbe képes a teljes sorsot belesűríteni, egyetlen vonással is meg tudja sejtetni a karakter lényegét.
Míg az ötvenes években 14 filmben, a hatvanas évtizedben 30, a hetvenesekben pedig 28 filmben játszott, a nyolcvanas évektől kezdenek elfogyni a szerepek: 1980-tól napjainkig már csak 20-szor áll kamera elé.
Legutoljára 2006 elején Szabó István Rokonok című filmjében láthattuk. Remekül érezte meg és autentikusan formálta meg az ügyeskedő, korrumpáló rokon móriczi figuráját.
Kállai egyéniségével, művészi súlyával, tehetségével, jelenlétével színesebbé, elevenebbé tette a magyar filmet. Báró Ferdinándy, Takaró Sándor, a szélhámos Közért-ellenőr, Pelikán József és Ivicz István megformálásával pedig beírta nevét a magyar filmtörténetbe.
A pályáján – akár az új magyar film történetében – a hatvanas évek jelenti az aranykort. Tizenhat főszerepe közül öt a jelentős – ebből négyet (Katonazene, Iszony, Egy őrült éjszaka, A tanú) ekkor játszik el.
Harmincöt éves, amikor tizenhat filmszerep után megkapja az első egyéniségéhez méltó feladatot: Bródy Sándor balladásan tömör, remek novellája, a Kaál Samu alapján készült Katonazene (1961) arisztokrata huszártisztje, báró Ferdinándy Tamás megformálását.
Nem egyszerűen egy újabb negatív karaktert kell előállítania, lehetősége nyílik hősét minél mélyebben feltérképeznie. Huszártisztje léha, felelőtlen, csak a saját kedvteléseinek élő, a tisztesség, emberség elemi normáit is felrúgó, gátlástalan és cinikus alak, aki azonban tud udvarias, kedves is lenni, alakoskodni. Szeretetre, emberi érzésekre nem nagyon képes, jól mutatja ezt, ahogy egyszerű, tanulatlan tisztiszolgájával bánik.
 |
| Úri bunkóként, lelki analfabétaként a Katonazenében |
Nehezebb, összetettebb karakter, Németh László Iszony című, klasszikus regényének adaptációjában (1965) a főhős, Takaró Sándor figurája.
Kállai pontosan kidolgozza a szerep, s a tragédiába torkolló folyamat ívét. Pompás jellemtanulmányában nyomon követhetjük sokféle, rokonszenves és taszító tulajdonságból kikevert hőse jellemének lassú deformálódását, Canossa-járása stációit. „Diónyi, meleg lében forgó szeme” pillantásaival, csendes, rajongó vagy rebbenő, ideges, kétségbeesett tekintetével, gazdag mimikával, feje, keze, teste gesztusaival, határozott vagy éppenséggel tétova, elbizonytalanodó mozdulatokkal, mosolyokkal, kacagással, röhögéssel, vagy apró hangsúlyváltozásokkal, hangereje ritka felemelésével mutatja meg hőse – akár egy-egy jeleneten belüli –kedélyváltozásait, lelkiállapotát. Kitűnő Kállai azokban a jelenetekben is, amikor egykori katonatársa, Bodolay látogatja meg őket. Néhány apró gesztussal kifejezően érzékelteti a közte és újdonsült felesége közötti egyenlőtlen viszonyt. Felemás érzéseit, büszkeségét, asszonya iránti rajongását, de egyúttal megfélemlítettségét, sarokba szorítottságát. Többször is finoman jelzi: akármennyire is látja, érzi hőse Nelli hidegségét, szeretettelenségét, vak. Nem akar látni.
Kállai felvillantja Takaró személyiségének sötét oldalait, a nyilván Nelli iszonyodása által kihozott negatív tulajdonságait is. A Sándor-napi ünnepségen például cigányozik, mulat. Ízetlenül, sőt kicsit sértőn viccelődik Nelli kontójára, közben nevetgél, fejét húzogatja, egyik kezével, ujjaival gesztikulál, arcokat vág. Máskor meg dúvad módjára viselkedik: a neki ellenálló asszonyt megerőszakolja.
A színész nyilvánvalóvá teszi, az ő végzete az, hogy sorsa Nellivel hozza össze, akinek „lelke nem tudott elegyedni a világgal”, aki természetével elemészti önmagát és maga körül mindenkit. Kállai kivételesen izgalmas kórképet ad: a jó szándékból, hányavetiségből felfújt üresség rajzát és a viharzó férfierő kiszikkadásának történetét.
Kardos Ferenc groteszkbe hajló remek komédiájában, az Egy őrült éjszakában (1969) Kállai szélhámos Közért-ellenőr, aki kitűnően ért az emberek manipulálásához, terrorizálásához, megalázásához. Időnként kifejezetten félelmetes, sőt démoni teremtmény. Kállai, aki a hetvenes években színpadon is eljátszotta a maga rapszodikus hang- és mozgáseffektusaival egyénített Gogol-hősét – az Egy őrült éjszakában már birtokában van a színházi álrevizor figura gesztusvariációinak.
Ellenőre minden hájjal megkent, cinikus, sunyi alak, aki hamar átlátja a Közért-univerzum kapcsolatrendszerét, érdekviszonyait. Ujja köré csavarja az alkalmazottakat. Ugratja, fenyegeti, kétértelmű, sokat sejtető kijelentésekkel hozza zavarba őket. Ismeri áldozatai természetét, s nevet kiszolgáltatottságukon, kisszerűségükön, megfélemlíthetőségükön. Kállai a mosolytól a hahotáig, széles skálán fejezi ki érzelmeit, hangulatváltozásait. A nevetés sokféle színét, ízét, árnyalatát ismeri, kedélyesen embertelen, gyakran fakad sátáni kacajra. Félelmetes figura.
 |
| Takaró Sándorként az Iszonyatban |
Kállai már túl van a negyvenedik filmjén, amikor megkapja A tanú (1969) főszerepét. Egy abszurd közegbe került, a történelem viharaiban, zűrzavarában csetlő-botló, abból keveset értő, naiv, de segítőkész, a rendszer iránt elkötelezett embert állít elénk. Pelikán gátőr igazi balek. Magatartását a világra való naiv rácsodálkozás, tisztesség és jó szándék jellemzi. Egyenes és egyszerű jellem, nem tud hazudni, rejtőzködni, színlelni. Érzelmei, gondolatai, félelmei mindig tükröződnek arcán, gesztusain, mimikájában.
A bírósági tárgyaláson semmit sem ért meg a helyzetből, s abból, hogy mit várnak tőle. Kállai remek, ahogy botcsinálta színészként – hiába tanították be neki a szöveget – monoton hangon, meggyőződés, átélés nélkül felmondja a tanúvallomását. Amikor pedig a tárgyalóteremben szembetalálkozik egykori horthysta vallatójával, kiesik meg sem talált szerepéből, s vádlóvá lép elő. Mikor a másik lespiclizi őt, kényszeredetten nevet, közben egész teste rázkódik.
Kállai kerül minden harsányságot, gesztusait, mimikáját visszafogottság jellemzi. Remekül talál rá a megfelelő stílusra. A hagyományos értelemben vett pszichológiai ábrázolással nem is menne sokra, mert a film groteszk elemekből, történet-szilánkokból épül fel. Szövetéből, a figurák motivációjából, gondolkodásából hiányzik a logika, a pszichológiai összetettség, motiváltság.
Huszonöt évvel később elkészül A tanú folytatása, a Megint tanú (1994) Kállai ismét egy csapnivaló filmben nyújt színvonalas, bár túljátszástól sem mentes teljesítményt. Művészi súlyával, emberi hitelével nézhetőbbé teszi a filmet, illúziókeltően kelti életre Pelikánt, villantja fel különböző arcait. A 26. Magyar Filmszemlén megérdemelten kapja a legjobb férfialakítás díját.
Pazar alakítást nyújt a Déryné hol van? című filmben (1975), amelyben körülbelül a játékidő harmadában van jelen. Alakítása súlyával, kidolgozottságával azonban a főszereplő, Törőcsik Mari egyenrangú partnerévé válik. A néhány szereplős kamaradarab legalább annyira róla kezd szólni.
A film középpontjában két, össze nem illő ember újbóli találkozása, s az öregedés drámája áll. Kállai a virtigli kispolgárról mintáz összetett portrét, megmutatva szürkesége „színeit”, leleplezve önáltatását, egész torz értékrendjét. A vacsoránál, az esti vitákból kiderül, a jóságos, szeretetteljes ember maszkja egy lelki analfabétát takar. „A mesélés hevében teljesen elvörösödik a feje. /…./ megtörtént a színészet csodája: Kállai képes volt arra, hogy zsigerileg elvörösödjön, zavarba jöjjön a saját élményétől. Óriási volt.” – emlékezik a film operatőre, Koltai Lajos. (Csala Károly-Fazekas Eszter: A fény festője, Osiris, 2001, 44. oldal)
 |
| Pelikán elvtárs |
Bíróként kicsit más ember lesz. Utasít, rendelkezik. Élvezi, hogy senkiből valakivé válik. Helyzetét, posztját azonban nem használja fel csip-csup előnyök elfogadására. A szabályokat szentírásként kezeli. Merev. Korrumpálhatatlan. Tisztességes. A bíráskodás számára életre-halálra szól, vérre megy.
Örök vesztes. És örök kereső. Valami másra, többre, szebbre-jobbra vágyna, de nem tudja áttörni magánya páncélját. Valamifajta elpusztíthatatlan remény vezeti, az a hit élteti – ahogy partjelzőjének is bevallja – „..még történhet valami..”
Iviczről – akit újsütetű partjelzője, Fedák sikertelen és keserű embernek tart – valóságos csodák derülnek ki. A film talán legszebb részében, torokszorítóan szép 18 perces monológjában (!) a cukrásznő félhomályos ebédlőjében, a vasárnapi ünnepi ebéd után Ivicz-Kállai póztalanul, megrendülés és önsajnálat nélkül idézi fel élete nagy történetét.
Kulcsjelenet az is, amikor a film vége felé, a vonatra várva Fedák a Népsportból felolvassa – valójában azonban kitalálja – hogy mit, s milyen elismerően írtak játékvezetői teljesítményéről. A bíró – akiről a sportlap érdemben még soha sem írt – megrendültségét alig tudja leplezni. „Kállai arca, tekintete majd kicsordul. Megszólalnak a szemei. Beszélnek a pórusai. A redői. Amint büszkeségében gőgösen lefittyed az ajka, de mégis inkább sírna.” (Molnár Gál Péter, Filmkultúra, 1975. 5. szám)
1977-ben az akkortájt jelentős presztízsfesztiválnak számító teheránin jó néhány világsztár – többek között Paul Newman, Erland Josephson, Richard Chamberlain, Gérard Dépardieu – előtt megkapja a legjobb férfiszínész díját.
„Én nem vagyok úgynevezett egyéniség – nyilatkozza Nagy Juditnak, a Film Színház Muzsikában, (1966. június 10.) – A szerepeket nem szabhatom magamra, az a feladatom, hogy minél jobban belemenjek az író megírta figurába, s átélés közben levetkezzem önmagam manírjait.” Ezért is szereti – folyamatosan kapott – karakterszerepeit, amelyek persze gyakran kevés színészi mozgásteret biztosítanak számára. Különösen két szerepséma találja meg. Két eltérő – de egymással azért sok ponton mégis érintkező – alaptípusról rajzol pompás jellemtanulmányokat. A politikától, a különféle kényszerektől megnyomorított kisemberről, kispolgárról, a házasságába beleszürkülő férjről, feladatával nehezen birkózó szülőről.
A csetlő-botló gátlásos kisember típusát még a Rákosi-korszak egyik, első nagy filmsikerében, a 2x2 néha 5 (1955) című filmoperettben találta meg: a főhősnő kicsit kétbalkezes barátját formálja meg, egyszerű eszközökkel, hatásosan, anélkül, hogy átbillentené a karikatúra felé. Jeleneteit gondosan megkoreografálja, megkomponálja. Gazdag, kifejező mimikával valóságos mini-drámákat ad elő.
 |
| Az esendő, szomorú kisember a Szépek és bolondok amatőr futballbírója |
Kállai bürokrata „nagyember” figuráinak előzményei a hatvanas évek elejére nyúlnak vissza. A karakter – maga az alapséma – körvonalazatlanul legelőször a magyar új hullám nyitányának tekinthető Megszállottakban (1962) bukkan fel, egy konzervatív, hamar dühbe guruló vállalati vezető, Oláh mellékalakjában. Aztán a hatvanas évek végén egymástól kevés eltéréssel több változatban is megjelenik. A Mi lesz veled Eszterke? (1968) tüchtig külsejű iskolaigazgatójának karaktere például csak negatív és közhelyes tulajdonságokból van összegyúrva. Kállai helyenként ebben a filmben is nagyon jó; az esetlen, hatalmaskodó, kicsit bunkó, álszent és kéjsóvár iskolaigazgató figuráját azonban gyakran túljátssza, túlgesztikulálja, nyelvjárásban beszélteti, amitől az csak harsányabb, kabarészerűbb lesz.
Nyilván ez az alakítás, s részben az Egy őrült éjszaka ellenőr figurájában megsejtetett démoni vonások csinálnak kedvet a rendezőknek, hogy aztán majd a következő évtizedekben ehhez az alaptípushoz megtévesztésig hasonlító, vázlatosan megrajzolt közéleti figurákat játszassanak el Kállaival. (például: Emberrablás magyar módra, Ereszd el a szakállamat, Zongora a levegőben, Gyertek el a névnapomra)
Nem ritkán hajlik a túlzásra, felnagyításra, a külsődleges, parodisztikus megoldásokra, a hangjával való öncélú játékra is, de többnyire bámulatos képességgel bújik bele figuráiba, s egy-két vonással egyéníti az ismerős vagy legalábbis annak látszó típust, megmutat belőle valami újat. Magatartásuk, személyiségük titkait tárja fel, cselekedetük mozgatórugóit, s szerepjátszásukat leplezi le. Apró, árulkodó gesztusaikból, életük lényegtelennek látszó történéseiből karakterüket, álmaikat, vágyaikat, elfojtásaikat és pótkielégüléseiket, hétköznapi árulásaikat villantja elő. Akár egy-egy pillanatfelvételbe képes a teljes sorsot belesűríteni, egyetlen vonással is meg tudja sejtetni a karakter lényegét.
Míg az ötvenes években 14 filmben, a hatvanas évtizedben 30, a hetvenesekben pedig 28 filmben játszott, a nyolcvanas évektől kezdenek elfogyni a szerepek: 1980-tól napjainkig már csak 20-szor áll kamera elé.
Legutoljára 2006 elején Szabó István Rokonok című filmjében láthattuk. Remekül érezte meg és autentikusan formálta meg az ügyeskedő, korrumpáló rokon móriczi figuráját.
Kállai egyéniségével, művészi súlyával, tehetségével, jelenlétével színesebbé, elevenebbé tette a magyar filmet. Báró Ferdinándy, Takaró Sándor, a szélhámos Közért-ellenőr, Pelikán József és Ivicz István megformálásával pedig beírta nevét a magyar filmtörténetbe.
