Kritikusként indult, mint sok francia rendező, és nem kifejezetten tartja magát filmrendezőnek, inkább csak filmszerető embernek. Ennek ellenére a filmművészet számos mesterművet köszönhet Alex Christophe Dupontnak, művésznevén Leos Caraxnak. A nyolcvanas évek eleje óta több rövidfilmben és öt nagyjátékfilmben fedezi fel a filmművészet lehetőségeit, energiáitól pattanásig feszülő, pergő, mégis elegáns stílusával. Idén bemutatott hatodik nagyjátékfilmje, az Annette Carax első szabályszerű musicalje, bár filmjei érzelmi telítettsége és látványossága eddig is a klasszikus musicalek formavilágát idézték.

Ugyanolyan érzékenységgel nyúl a francia elit és a párizsi hajléktalanok környezetéhez, történetei egyszerre nagyívű drámák vágyódásról, szerelemről, alkotásról és ötletparádék különc karakterekről, tele burleszk epizódokkal és váratlan fordulatokkal. A Caraxéhoz hasonlóan nagy költségvetésű, monumentális produkciók esetén egészen kivételes az a fajta hétköznapiság, ami a rendező legjobb filmjeit jellemzi. Carax világa minden egyes részletében pontosan megtervezett, a színészek és a kamera gesztusai kiszámítottak, mégis, mindez mintha csak még jobban szítaná a filmekben lüktető szabadságot.

Leos Carax és Denis Lavant a Holy Motors forgatásán

A filmművészet élvezete sugárzik minden képről, a rendező örömét leli a mozgókép újra- és újrafelfedezésében. Első munkáitól kezdve meghatározó motívuma a film elsődleges közvetítője, a fény; ritmusra villanó fénymásolók, utcai tűznyelők, szikrázó hegesztők. Motoron száguldó karakterei nem egyszerűen városi vagányok; a mozgás, az elsuhanó képek, a száguldás élvezői. Carax a stroboszkóphatás variációval idézi fel a némafilmek világát, konkrét utalásokkal von be klasszikusokat filmjei játékterébe. Világaiban minden a filmről szól, a lehető legtermészetesebben, anélkül, hogy mindez gyengítené az adott  történet dramaturgiai sodrását.

A The New Yorker kritikusa és Carax egyik legalaposabb ismerője, Richard Brody is arra hívja fel a figyelmet a rendezővel kapcsolatban, hogy sosem bújik el a történetek metaszintje mögött. Caraxot egy másik hasonlóan turbulens és fantáziadús rendezőhöz, David Lynch-hez hasonlította, azzal a különbségtétellel, hogy Carax esetében mindig pontosan tudhatjuk, hogy mit gondol a történetéről és kivel érez együtt. A szemünk előtt kibontakozó vad képzeletvilág sosem önmagáért való, mély érzésekről tanúskodnak még a szatírikus pillanatok is.


Carax megvillantja humorát a Viennaléra készített 2006-os trailer-rövidfilmjében 

Sodró fiatalság

Carax igazi enfant terrible-ként robbant be a filmművészetbe, még huszonnégy éves sem volt amikor első nagyjátékfilmjét bemutatták. Az Egy fiú és egy lány egy, a francia Cinemathèque-ből frissen szabadult rendező-zseni munkája. Már magabiztosan építi fel filmje univerzumát, rengeteg vizuális és zenei ötlettel dolgozik, de szellemiségében még közelebb áll a francia új hullám karaktereihez és kérdéseihez, mint saját korához. Későbbi visszatérő színésze, Denis Lavant a Fiú, aki egy szerelmi csalódás után a városban bolyong, rendező szeretne lenni, jegyzetel, depressziós és visszahúzódó, de könnyen elragadják az érzelmei. Partnere, a Lány Mireille Perrier, aki nem csak külsejével, de gesztusaival, egész lényével az Éli az életét Anna Karináját idézi.

Az egyszerű történet szorosan kötődik a francia új hullám hangulatához, ugyanakkor Carax már az első filmjében rátalált később is meghatározó történetmesélési technikáira, motívumaira. A legegyszerűbb jeleneteket is mágikus erővel ruházza fel; az utcai lámpák fénye felé sétáló Lavant előre nyúló kezei a beteljesületlen vágyak, a katarzis után nyújtózó, de közben túlhevülő Carax-karakterek metaforái.

Egy fiú és egy lány

Annette

Leos Carax stílusa tökéletesen tükrözi azt a külső és belső tombolást, amit a fiatalság jelent. Talán ezért is olyan különleges a Rossz vér, amiben a két főszereplő, Denis Lavant és Juliette Binoche szinte még gyerekeknek tűnnek. Forma és téma tökéletes találkozása, amiben a roskadásig pakolt érzelmek és az üvöltő zenei betétek jól rímelnek erre a túláradó érzelmi állapotra. A kézműves aprólékossággal megtervezett díszletekben elszabaduló játékot félelem és rettegés hatja át – félelem a szerelem elvesztésétől és egy titokzatos járványtól is, a Rossz vér ugyanis nem csak címében, hanem cselekményeben is tematizálja az AIDS-korszakot.

Juliette Binoche és Denis Lavant a Rossz vérben

Lavant a rendező négy filmjében is főszerepet kapott, ez pedig nem csak különleges színészi és táncos kvalitásainak köszönhető. Karaktere megtestesíti azt az ellentmondást, ami olyan izgalmassá teszi Carax filmjeit; a görcsösség és a kitörő felszabadultság egymást feltételező együttélését. Ennek legszebb, klasszikus példája talán a Rossz vér gyakran idézett futás-jelenete, ami előtt például Noah Baumbach Frances Ha című filmje is tiszteleg.


Denis Lavant fut

Tűzijáték a szemétdomb felett

A Lavant-Binoche páros már nem szikrázó kamaszok – a párizsi Pont-Neuf lepusztult lakói. A Pont-Neuf szerelmesei megrázóan direkt dokumentumfilmből észrevétlenül válik amerikai musicallé, kalandfilmmé, szerelmi drámává. Különös feszültség, hogy ennek környezetét mégis az utca adja, a hajléktalanok életkörülményeit és nehézségeit empátiával és figyelemmel építi a karakterek helyzetébe. Miközben az utcai jelenetek nyomasztóan naturálisak, és a rendező valóban Párizs utcáin forgatta a film egy részét, felépíttette a Pont-Neuf makettjét, hogy a helyszínfoglalás korlátaitól megszabadítsa magát. Carax aszfaltkemény keresetlensége és műtermi lágysága különlegesen keveredik ez esetben: míg az amerikai musicaleknek épp az adta önreflexív erejét, hogy díszleteik művisége szándékolt és feltűnő volt, a musical-szerű Pont-Neuf szerelmesei perfekcionizmusa hitelességre törekedett. A valódi hídon és a másolaton készült jelenetek aligha megkülönböztethetőek.

Juliette Binoche A Pont-Neuf szerelmeseiben

Amikor a párizsi éjszakát járó szerelmespár benéz egy szórakozóhelyre, a villódzó fényben táncoló lábak stroboszkóp-hatása korai mozgóképekre emlékeztet, a tűznyelő, a tűzijáték, az erős neonfények is a vetítés körülményeit idézik. Michéle fokozatosan elveszíti a látását, be akarja szívni, a szemébe égetni a körülötte lévő világot, miközben a történetébe fonódva felidéződik a mozgókép természete.

Ami pedig tovább csavar a film hangulatán, az a legváratlanabb pillanatokban megmutatkozó, gyakran fizikai humor. A szerelmespár kávézókba jár és úgy lop az ott üldögélő idősödő férfiaktól, hogy altatót csempész az italaikba; a rendező az asztalra bukó fejek és a csordogáló nyál látványát ünnepélyes zenével kombinálja.

Jekatyerina Golubiova és Guillaume Depardieu a Pola X-ben

Következő filmje, a Pola X ezzel szemben a francia felsőosztály kényelmében indul. Két szép szőke hajú fiatal fehér ruhában szerelemről beszélget egy réten, tökéletes, Éric Rohmer-i gondtalanságban. Az idillt egy hajléktalan lány zavarja meg, a fiú testvérének vallja magát. A film hangulata sötétre vált, az előkelő Pierre pedig mindent hátrahagy, hogy testvérével, akibe időközben beleszeret, a művészi igazság, az igazi élet nyomába induljon, és megtapasztalja az igazi nyomort.

Carax talán legklasszikusabb filmje, és talán pont ezért hatnak olyan megrázóan a hirtelen tónusváltások és érzelmi kihívások. Guillaume Depardieu hatalmas teste, fékevesztett tombolása és szelíd tekintete uralja a vásznat, de a történet Jekatyerina Golubiova misztikus szépségétől és nem evilági hangjától váik hátborzongatóan széppé.

Cinefília csúcsra töltve

Egy luxusvilllából Monsieur Oscar munkába indul. Limuzinja hátuljában teljesen átalakul, amikor pedig kiszáll, kezdetét veszi a show, és a színész egy teljesen más, új világ díszleteiben merül el. Legyen az egy családi dráma vagy két éneklő szerelmes újra egymásra találása, Monsieur Oscar kiváló alakítást nyújt minden szerepben, nézőként pedig sosem lehetünk biztosak benne, hogy melyik jelenet Monsieur Oscar valódi élete, hogy van-e olyan egyáltalán.

Denis Lavant a Holy Motorsban

A Holy Motors kérdéseire nem kapunk választ, viszont nyitott marad a legváltozatosabb értelmezésekre. Nagyszabású film létezés és a színjátszás határáról, az emberekben rejlő végtelenül gazdag világokról, arról, hogyan mesélünk történeteket. Végigveszi, kifigurázza és beleéli magát az európai művészfilm különböző típusaiba. Kérdéseket fogalmaz meg a számunkra árucikként felkínált digitális világokról, a médiáról, a filmiparról. Újra felfedezi a mozit.

Ez az újrafelfedezés részben azért hat akkora erővel, mert a filmtörténetben gyökerezik. A Holy Motorsban a Caraxtól megszokott filmtörténeti utalások nem csak a felismerés jóleső erejével töltenek el, de rá is világítanak a film újabb jelentésrétegeire. Mintha Étienne-Jules Marey és Georges Demeny 1893-as felvételei pulzálnának Carax filmje mélyén; ahogyan a kezek ökölbe zárnak és nyílnak ki, úgy kapaszkodik egy-egy pillanatra a film a valóságba, mielőtt kényszerűségből elengedné azt.

Hasonlóan tartalmas utalás az utolsó jelenet, a szabadság fogalmának variálása még egy árnyalattal. A garázsban beszélgető limuzinok Billy Wilder Alkony sugárút című filmjének eredeti, később kivágott nyitójelenetének beszélgető holttestjeit idézik. Ennél sokkal világosabb referencia a taxisofőr személye, aki fuvarozza Monsieur Oscart. Edith Scob színésznő Georges Franju Szemek arc nélkül című klasszikusában játszott főszerepet, a filmet pedig egészen konkrétan egy, az arca elé tartott maszkkal is megidézi.

Edith Scob

A Carax-filmek összetettségében az a legszebb, hogy nem egy kizárólagos értelmezést rejtenek. Ledobják magukról a magyarázatokat és elméleteket, az elsőre talán túlintellektualizáltnak tűnő filmek valójában nagyon könnyen hozzáférhetőek. Carax ezáltal nem csak a filmbeli karaktereit, de a nézőit is felszabadítja; a moziban nem rejtvényeket kell megfejteni, egyszerűen csak át kell adni magunkat a film szeretetének.

A levegővételt nem toleráljuk az előadás alatt

A rendező legújabb filmje egy sikeres komikus és egy ünnepelt operaénekesnő viharos szerelmét, házasságát, és közös gyermekük, Annette történetét énekli el. Henry McHenry dühöngő bikaként készül a fellépéseire, hogy aztán a komédia királyához hasonlóan elbukjon – Carax végre New Yorkban forgathat, így a Scorsese-utalások a film elmaradhatatlan kellékei. Bár Carax minden filmje nyíltan önéletrajzi ihletésű, és már a Holy Motors is azzal indult, hogy a rendező felnyitja egy mozi hátsó falát, most a lányával közösen indítják a showt, innentől pedig egyértelműen felállnak a párhuzamok a rendező magánélete és a film története között. Ez a vallomásosság ugyan érzelmileg gazdagabbá teszi a filmet, a szereplők Carax előző filmjeihez képest jelzésszerűek, kevésbé árnyaltak. A rendező végig a határán táncol annak, hogy az Annette saját életének és életművének diszkurzív utalásrendszerévé váljon. A dalok szövegei tele vannak kritikusainak címzett kiszólásokkal, alkotói önmitológiájának kulcsfogalmaival, a főszereplők pedig már fizikai megjelenésükkel is emlékeztetnek Caraxra, és a nyitójelenetben szereplő lánya anyjára, Jekatyerina Golubiovára.

Adam Driver és Marion Cotillard az Annette-ben

A történet a Sparks együttes, Ron és Russell Mael szövegén alapszik, illetve a testvérpár szerezte a film zenei betéteit is. A szereplők a musicalektől megszokott egyértelműséggel, lendületes dalokban éneklik el, kik ők, mire vágynak, mitől félnek, és majdhogynem teljesen pontosan jelzik, mire számíthatunk még a történetben. Ennek a fajta direktségnek persze van egy magától értetődő humora, amit külön érdekessé tesz, hogy a színészek énekhangja nincs kiváló minőségűre javítva. Elég hamar egyértelművé válik, hogy Marion Cotillard nem rendelkezik egy világhírű operaénekesnő zenei tehetségével és Adam Driver sem tudja levetkőzni éneklés közben a civil hangját.

Természetességét nem csak a csiszolatlan énekhangokban őrizte meg Carax. Mind a film kulcsjelenete, a tengeri vihar fokozatos díszletté alakulása, mind Annette, a gyermek ábrázolása magán hordozza Carax jellegzetes stiláris közvetlenségét. Adam Driver sok szempontból idézi fel Guillaume Depardieu alakját a Pola X-ből, Marion Cotillard pedig elvéthetetlenül hasonlít Jekatyerina Golubiovára. A két film között szoros a kapcsolat, hiszen mindkettő az önmagát és környezetét hevesen pusztító, robosztus férfi-intellektus kritikája.

Leos Carax a kortárs film egyik legizgalmasabb, legkiszámíthatatlanabb figurája. Olykor eltűnik egy évtizedre, csak egy-egy kiszivárgó, megfoghatatlan töredék sejteti, mivel foglalkozik épp. Majd megjelenik az új film, tele olyan motívumokkal, amelyek csak neki világosak, olyanokkal, amelyeket évek elmélyült filmnézése tesz érthetővé, de mégis: a legelemibb, legzsigeribb emberi érzésekről, tehetetlenségről és akarásról, helyrehozhatatlan hibákról és a képzelet konstruktív erejéről szól. Főnixéletű látomásai elparázslanak, aztán megalomán tűzijáték formájában kapnak szárnyra.  


When you're a French director, you're an auteur as well

What does that mean?

Every scene must be obscure as hell