E szakma-szerte diagnosztizált kórtünet ismeretében nem véletlennek, hanem kénkőszagú döntésnek tartom a Szamizdatos évek címet viselő  2x100 percnyi képriportos rágalomária bemutatását (jegyezte: Gulyás János és Modor Ádám).

Gulyás és Modor hat évig dolgoztak a Szamizdaton, hogy, mint mondják, méltó emléket állítsanak, elégtételt szolgáltassanak az ellenzéki szellemi mozgalomban résztvevő közkatonáknak. Dicséretes szándék. Bennem, személy szerint is galibát okozott anno, hogy mint a demokratikus ellenzék eltökélt gyalogtalpasát /sohasem hadnagyát, tábornokát/, a BM III/III - B: 45/78/3 - 86/79 vagy az 1 3TL - 2.7.2 – N017 - III/III - 86/2 -1979 ikt.szám tanúsága szerint "visszaszorítottak" /kizavartak/  az akkori Magyar Rádióból, és egyéb munkahelyekről, másokhoz, sokszor gyanútlan állampolgárokhoz képest, akiket fuhrt und fuhrt, folyamatosan gyaszatoltak a mi akcióink következtében, minek tartsam magam?! Akiktől lehetett békésen bocsánatot kértem. Oszt ennyi.

Úristen, hat évi maszatolás!  - s Gulyásék föl sem fogták /már a forgatás elején/, hogy az értelmiségben, a demokratikus ellenzékben a hetvenes évek végére átszakadtak a zsilipek, hogy létszükségletükké vált igaz mondatokat hallatni, szabad véleményeket nyilvánítani és ütköztetni, vélt vagy valódi igazságukról visszajelzést kapni. Hogy ekkor egy szellemi mozgalom ütötte fel a fejét (több fejét), s kereste a helyét!? S egy leendő Magyarország vízióját.

Úristen, mondom még egyszer ámulva, hogy jön ebbe a képbe, mint lényegmondó tanú: Horváth József belügyes főtiszt és Pozsgay Imre?! Az előbbi még tartalmilag is értékeli szamizdatos kiadványainkat (sorstárs? pályatárs?), a volt miniszter politiko-hisztoriko-pásztoriko-taktikailag. Innen már szabad a pálya. Gulyás és Modor durcásan/finoman rágalmazva oda printeli opusza végére négy nem-nyilatkozó nevét: Kis, meg Rajk, meg, tudomisén, Demszky, de arról bőven elfeledkeznek, hogy még élt Petri György "Beszélő szerkesztő", hogy talán még tucatjával, sőt, még többen élnek a históriai szemtanúk közül, Milosz- , Havel-, Kundera-, Kolakowski-fordítók, Scruton-elkötelezettek, a Bibó Emlékkönyv szerzői, mindazok, akik a szellemi rendszerváltás, a tabuk ledöntögetésének munkásai voltak/lettek.

Gulyásékat szemlátomást blokkolta valami, hogy belelapozzanak e könyvtárnyi korabeli irodalomba. Ők inkább, mintha két egymásnak feszülő igazságfélét hajszolgatnának: 1. voltak a közkatonák, papírvételezők, stencil-forgatók, nyomdászok, szállítmányozók, terjesztők, alterjesztők. Őket, meglepő módon, veszélyes munkájukért jól megfizették (tízezer forintos gázsi is volt!), másfelől lekezelték, konspirációs vétkeikért lecserélték, lebukás esetén pedig, senki létükre a fejükkel játszottak. A szabadság eljöttével felejtésre ítélve nem kapták meg történelmi jutalmukat, se jóvátételüket. Holott...(lásd: fájdalom, keserűség, nosztalgia). 2. másfelől voltak a guruk, szerzők, szerkesztők, anyaggyűjtők, stratégák, ideológia - felelősök. Ők, egymással is vetélkedve, meglehetős szabadon/fegyelmezetlenül konspiráltak, hogy le-lebukva nevet szerezzenek maguknak, hogy tárgyalófélként játszhassanak hasi-pacsit az aczéli-kádári hatalommal, így készülvén föl a majdani politikai játszmában, szerepükre.

Könnyű belátnunk, hogy 200 percnyi terjedelem sem elég ahhoz, hogy hamis, prekoncepción alapuló, tagolatlan vádaskodásuk doku-szerkezetét, belső arányait, hangsúlyait művé operálják. Ez még akkor sem megy, ha jobb híján, rejtve a Beszélő című orgánum keletkezés-, kifejlés-történetére alapozva igyekszenek a szerzők éles mondandójukat felfűzni. Ki, hol, mikor, milyen elánnal, milyen érvénnyel szólal/hat meg, bizonyítva a ráeső részt? Horváth belügyér érvényesebb Nagy Bálintnál? A távollévő Magyar Bálintnál, Nagy Eleknél? A még távolabb lévő Adam Michniknél? Modor Ádám, mint fiatalkori önmaga szem- és fültanúja többet tud, mint tudott Szabó Miklós /aki bőven élt még a forgatásnak színlelt "adatok" gyűjtésekor/? Most akkor kit hajkurásztak a kivörösödött kíberek: nem szegény, lúdtalpas Kőszeg Ferit?

S itt jön a képbe Orosz István bölcsész stencil kurblizó. Tekintve, hogy frontközeli küzdőtársak voltunk, bizton állítom, őt soha senki nem kényszerítette, nem zsarolta: ugyan hagyjon fel kritikai értelmiségi szerepével egy nyomdagép monoton kezelésének kedvéért. Hogy kiléte teljes elrejtésével, gondolatai megtagadásával tekerjen más, arra alkalmasabb ember helyett. S most itt látom az önző historikum részvétlenségétől sebzett, tartuffe-i mártírt. Nem vádaskodik, megértet.

Elismeri, hogy a boss-ok lenyűgözték szellemi fölényükkel, de nem könnyeden viselt álcájukkal. Hogy akkor már "nem érte meg a mély illegalitás, amikor nyilvánvalóvá vált amazok posztmarxista attitűdje". Hogy taktikailag igen, de eszmeileg már nem volt akceptálható amazok óvatos rendszerkritikája. Orosz, Modor, Gulyás triászt alkotva vonulnak síkra mintegy a politika elesettjeiért, kisemmizettjeiért, nem nehéz belátnunk, hogy magukba mélyednek. (Ebben profi vagyok. Öt mondatból, jellegzetes testtartásból felismerem a vérig sértett, bukott politikust).

Sok minden bele lett még kavarva ebbe a mozgóképi katyvaszba: (persze verbaliter) ötvenhat, az ötvenhatosok, szegény Krassó Gyuri, ódondad kisgazdák, szegény jó Zsille Zoli, szegény Inconnu-csoport /!/ temérdek kopjafáikkal, magára hagyatott kis márványtábla az ominózus tanya falán, bősz vádlóként Háy Ági, egy roppantul ijedt papírárusnő, Szilágyi Saca egykori gangra néző kis lakása, torta stencilgép, elmaradt találkozók itt meg ott, Skoda vagy Trabant telistele szamizdattal.
 
Záradék. A szegény jó m2 is érezte a büdöset. Sebtiben összehívtak egy zárórát, Bethlen Jani /egykori szamizdatos fordító/ vezérletével. Igyekeztek valamennyire tisztázni, korrigálni a Modor-Gulyás duó által közzétett rágalomária némelyik modulációját. Nem ment.