Testről és lélekről: Az álmok szerelmesei

Enyedi Ildikó filmjei a hétköznapokban érzékelhető valóságon túli megfogalmazhatatlan fellebbentésére tesznek kísérletet, ahogyan azt egy gyermekien tiszta tekintet révén láttatni lehet. A Testről és lélekről című munkájában is két ember között kibontakozó legintenzívebb egymásra hangolódás pillanatára összpontosítja figyelmét. Tanúi lehetünk, hogy két gátlásokkal küzdő ember hogyan lesz képes egymás előtt megnyílni és a valódi intimitást megélni.

Forrás: Mozinet

Az egymásra találásban a véletlennek katalizátor szerepe van, vagy legalábbis valamiféle, a feleket egymás felé terelgető láthatatlan erőnek. A történet helyszínéül szolgáló vágóhídon valaki ellopja a szigorúan őrzött, az állatok pároztatásánál használt búgatóport (Enyedi sajátos humora nagyon finoman oldja az alapszituáció rezignáltságát). Az eset kapcsán hivatalból elrendelt mentálhigiénés vizsgálat során eszmél rá Endre, a vágóhíd gazdasági igazgatója (Morcsányi Géza) és az újonnan alkalmazott minőségellenőr, Mária (Borbély Alexandra), hogy éjszakánként mindketten ugyanazt az álmot álmodják.

Enyedi nem keres ezoterikus magyarázatokat, két furcsa főszereplője sem akar választ kapni a miértekre, egyszerűen csak érzik, a szokatlan helyzetre valahogy reagálniuk kell. De nem csupán ugyanazon álmot látják, hanem gyakorlatilag e másik világban szervezik titkos találkáikat. A hóval borított, álombéli erdő egyfajta kollektív tudatalatti, ahol a szereplők emberi alak helyett szarvas bőrébe bújva élhetik meg a teljességhez közelítő harmóniát (elképesztő nyugalmat áraszt a filmben szereplő Góliát és Picúr). Az erdő nesztelenségében legelésző szarvasok az érzéseik kifejezésére képtelen emberek beteljesülésre váró vágyainak nagyon finom képi megfogalmazása.

A férfi és a nő a való életben alig bír szóba elegyedni egymással, beszédmodoruk is idegenül hat. Mária oly közömbösen reagál Endre tétova ismerkedési kísérleteire, akár a levágásukra várakozó, karanténba zsúfolt marhák. A közös titok hatására azonban benne is megcsillan a remény fénye. Mindketten szinte gyermeki izgalommal várják, hogy este együtt álmodjanak, s az alvás rítusában egymáséi legyenek.

Forrás: Mozinet

Az alkotók a főszereplőkben zajló folyamatokra koncentrálnak. A fantasztikum helyett az hétköznapok egyszerűségét ragadják meg. A szavakkal nehezen megfogalmazhatót nem akarják minden áron a nézőre zúdítani. A filmidő jelentős részében Endrét és Máriát látjuk, többnyire külön-külön, ahogy esznek, alszanak, dolgoznak, kinéznek az ablakon. Alig történik valami. Mégis minden egyes kép, egy árnyékba visszahúzódó női láb, a levágásra váró marha napra szegeződő tekintete azt képezi le, ahogy Endre vagy Mária érzékeli az őket körülvevő világot.

Mintha minden éjszaka a látható és a láthatatlan között húzódó hajszálvékony vonalon lépnénk át, Enyedi folyamatosan cserélgeti a nézőpontjainkat. A film ritmusát a két valóság egymásra reflektáló váltakozása adja. A vágóhídi környezet sterilitása és erőszakossága, az álombéli erdő bensőségessége, gyengédsége közötti éles kontraszt is a szereplőkben zajló folyamatokra reflektál. Szavak helyett beszél az arc, a szem, a kéz, a láb. De hangulati jelentősége van annak is, amikor például az összetaposott papucs felső része megemelkedik, vagy amikor szétfröccsen a paradicsom leve. A nagyközelik különös benyomásokat keltenek a nézőben, segítenek átlényegülni, belehelyezkedni a szereplők közötti lelki folyamatokba. Szinte lehetetlen egyszerű, sematikus értelmezést adni a látottakhoz.

Forrás: Mozinet

A film kulcsa elsősorban a két főszereplő eszköztelen és nagyon koncentrált játéka, ettől tud a néző azonosulni Enyedi hőseivel. A könyvkiadó vezetőjeként és színházi dramaturgként ismert Morcsányi Géza több interjúban is hangsúlyozta, hogy ő nem színész, és ne is tekintsünk rá színészként. Egészen különleges mégis, ahogy Endrét megformálja. Hagyta magát instruálni, Enyedi Ildikó azonban csak a legszükségesebb útmutatásokkal látta el, mert felismerte, hogy Morcsányiban benne rejtőzik Endre, csak elő kell csalogatni belőle.

Kezdetben úgy véltem, Morcsányi idegenül mozog a profi színészek világában, de rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen ez a kívülállás Endre karakterének sajátja. Ehhez képest inkább a mellékszerepekben feltűnő színészek gesztusai lógnak ki a sorból. Kétségkívül az ő jelenléte a film egyik legnagyobb meglepetése, de legalább ekkora hatású a filmfőszerepben debütáló Borbély Alexandra is, aki zavarbaejtően darabosan beszélteti Máriát. Mint aki minden egyes szót csak rendkívüli erőfeszítések árán tudna kimondani. Ez a beavatatlanság teszi Endre egyenrangú párjává. Mértéktartóan józan játéka megannyi traumát sejtet, és egyben finom humor forrása is.

Enyedi melankolikus hangvételű mozija ritka kincs, mert örökérvényű, mindenütt, mindenkit érintő témát feszeget – rendkívüli bátorsággal és különleges érzékenységgel. De azért is, mert a téma komolyságába helyenként fanyar humort, iróniát is mer beleszőni, ami által még közelebb kerül az emberhez. A befejezés pedig oly visszafogottan katartikus, szívet melengető hepiend, hogy valóban bearanyozza a napunkat.