A The Spirit alkotója, Will Eisner az amerikai képregény történelmének legendája: ő vezette be a graphic novel kifejezést a korábban használt, lassanként dehonesztálóvá váló comics helyett, s még javában virgonc jókedvvel forgatta ceruzáját, midőn elnevezték róla a szakma legrangosabb díját, amely 1988-ban váltotta a Jack Kirby-díjat. Az eredetileg 1940 és 1952 között publikált The Spirit Eisner legfontosabb munkái közé sorolható, az amerikai képregény aranykorának klasszikusa, egyszersmind előremutató alkotása. A nívós nyersanyag tehát adott volt, Frank Miller azonban túlzottan is beleringatta magát önnön látomásos költészetébe, és úgy vélte, hogy a Sin City társrendezése után már önállóan, csupán lendületből is könnyedén lezavarja az adaptációt.

Túlzottan is beleringatta magát önnön látomásos költészetébe

A félistenként tisztelt szerző-rajzoló döntése alaposan felzaklatta a rajongók kedélyállapotát, a 2008 tavaszától kiadott promóanyagok (plakátok, concept artok) fokozták az elvárásokat, a nyári Comic Conon bemutatott anyag azonban jégesőként verte el a rügyező reményeket, merthogy a mozgóképpel megtámogatott exkluzív sajtórendezvényen a közönség zöme – demonstrálva a bennünk élő kritikai ösztön legőszintébb megnyilvánulását – másodpercek alatt sápkórossá vált, majd hanyatt-homlok menekült kifelé. A további fejlemények közismertek: a The Spirit mind hazai pályán (rajongók), mint idegenben (sajtórecenziók) gyalázatos vereséget szenvedett, a tavalyi év legnyamvadtabb bukásai közé sorolt be az olyan totálisan elszabott produkciók oldalán, mint a Speed Racer.

Az érthetetlen skandalumok siralmas tárháza

Ha jelentős késéssel is, de immáron a hazai mozilátogatók is meggyőződhetnek róla, hogy Frank Miller első önálló rendezése valóban az érthetetlen skandalumok siralmas tárháza. Kezdve a legelején: teljességgel képtelen önellentmondás, hogy a saját munkáival szemben maximális tiszteletet követelő, az adaptációk autentikus kivitelezését szigorúan számon kérő alkotó miért módosította radikális mértékben az eredeti képregényt, nyilvánvalóan annak kárára. Will Eisner kockái színesek és részletekben gazdagok, az alapanyag stílusát átlengi egyfajta ódivatú humor. Itt hisztérikus vadsággal feszül egymásnak a fény és az árnyék, a film képi világa valahová a Sin City és a 300 közé lőhető be, szorosabb rokonságot élvezvén az első referenciával. Ez a fajta látványvilág friss és izgalmas volt az előzményekként is felfogható hivatkozások esetében, de immáron harmadjára húzták elő ugyanazon nyulat a varázscilinderből, és a megismételt mutatvány a bűvész képességeinek ismeretében kiváltképpen hervasztó hatású.

Hisztérikus vadsággal feszül egymásnak a fény és az árnyék


A sírból visszatért maszkos igazságosztó antagonistája, The Octopus eredetileg nem mutatkozik meg teljes valójában, csakis a kezét láttatja az alkotó; itt Samuel L. Jackson a hajdani glamrock sztárokat idéző sminkben és csincsillabundában piperkőcködik, figurája önmagában is léket üt a film komornak szánt hangulatán. A dialógusok általában véve bárgyúak, esetenként egyenesen fülsértőek (sokat sminkelték a színészeket, hogy ne üssön ki az arcukon a szégyenpír két csapó között), a jelenetek többsége érthetetlenül elnagyolt és akaratlanul is komikus (a grandiózus nyitánynak szánt ökölharc simán felfogható önparódiának), a színészvezetés esetleges, s mindezek eredőjeképpen a film narratívája még a legudvariasabb hangon nyilatkozva is totális kudarcnak nevezhető. Kétségkívül részegítő csúcspontja lehetett a rendezői teljhatalom gyakorlásának a szuperszexi Scarlett Johanssonra ráhúzni a halálfejes Waffen-SS uniformist, de a fetisizmus és a bizarr stílusérzék öncélú tobzódása képtelen összetartani egy produkciót még abban az esetben is, ha az csupán egy 32 oldalas füzet, nem pedig egy 108 perces film.

A fetisizmus és a bizarr stílusérzék öncélú tobzódása

Miller érdemeit nem lehet elvitatni, de forgatókönyvíróként-rendezőként ezzel a filmmel különösen vigasztalan zsákutcába hajtott: a sértően ostoba pózőrködés, a kaotikus cselekményvezetés, az értelmezhetetlenül esetleges szerkesztés, a trehány színészinstruálás minden szinten élvezhetetlenné teszi a mozit. Ennek a zavaróan csiricsáré, súlytalan és testetlen The Spiritnek egy Frank Miller nevű híres lepedőre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán láthatóvá váljon a filmbemutatók sokaságában, mindamellett szerencsésnek mondható tény, hogy az eredeti képregénnyel szemben nemhogy ötven, de öt év múlva sem fog emlékezni senki erre az extravagáns kudarcra.